Sziasztok!

Ha ezt gondoltam volna...
Tegnap részt vettem életem első crossfutásán, és az emelkedőn meghaltam, de utána már jó volt. Tizenegykor startolt a 12 km-es táv, utána jöttünk mi, a 4-km-es csapat.  Sokan voltunk, szerintem a jó idő miatt. Ezen a távon főleg csajok, gyerekek és idősebbek futottak, sőt akadt egy babakocsis anyuka is. Az első métereket erős szembeszélben tettük meg, de aztán hamar elérkeztünk egy szélvédett útszakaszra. Aztán pedig jöttek az emelkedők. Húha! Átestem a keresztségen. Csak az járt a fejemben, hogy nem baj, ha lassan futok, csak ne álljak meg sétálni. Elkezdtem nézegetni a tájat, meg az előttem lévő futókat, hogy eltereljem a figyelmem. Aztán sikerült. Mintha csak valami jutalom lenne, szél barátom jól meg is lódított:-) De az emelkedőknek itt még nem volt vége. Mindig más segített. Az emberek, akik mutatták az utat, vagy az, hogy megfogadtam, hazafelé eszek a Mekiben egy hatalmas hamburgert. Az ilyen emelkedőkön bizony szedtem a levegőt rendesen, meg egy kicsit a lábam is megfájdult. De pár lépés sima terepen való futás után helyrebillent minden, és imádtam, hogy tűzi a nap a fejem, mint tavasszal.
Végül 29 perc alatt értem be, ami a terep miatt szerintem jó eredmény.

A futás után jót beszélgettünk, megvártuk az eredményhirdetést, és hazafelé elmentünk hamburgerezni:-)