Tegnap a kisföldalatti Deák téri megállójánál szokatlan tömeg volt. Mindenki igyekezett valahová, a legtöbben idegesen toporogtak, és a sötét alagutat kémlelték. A sokaságban állt egy idősebb úr, kézenfogva egy kétéves-forma kisfiúval. A legényke kíváncsian szemlélődött, de azért időnként ránézett az ősz nagyapóra, aki mindig egy nagy mosollyal felelt neki.
Beállt a földalatti. Mindenki tolakodott, elindult a harc az ülőhelyekért. Nekik állóhely jutott. Egy fiatal srác aztán észrevette a kisfiút, és át akarta adni a helyet. De a nagypapa elhárította: 
- Nem megyünk sokat, köszönjük. És különben is, gyakoroljuk az állást, igaz kisöreg?
A fiúcska pedig nem szólt, csak állt rendületlenül, és egy megálló alatt szinte minden tekintetet magához vonzott. Egy nagydarab puffogó férfi arcára mosolyt csalt, a fiatal iskolás lányok viszont belőle szerettek volna kicsalni egy  mosolyt. Hiába.
- Tedd szét egy kicsit a lábad, úgy könyebb. Látod? 
És valóban. Jól megvetett lábakkal könnyebb utazni, hát még nézelődni. 
Aztán az egyik megállónál leszálltak, és ekkor a kis betyártól a lányok  megkapták a mosolyt. 

Éljenek a nagypapák és az unokák!