Ma csúsztunk-másztunk-fotóztunk: meglátogattuk a Rám-szakadékot (lásd fotók, mindjárt fölteszek belőlük). Dobogókőtől leereszkedtünk a felhőrengetegbe, majd vissza, összesen 1000m szintet másztunk meg, nagyon jó sport volt!!! Sajnáltam, hogy nem volt rajtam pulzusmérő, de szinte biztos, hogy 160-170-et pumpált a szívem időnként, amikor belehúztunk fölfelé menetben. Többet fogok járni a Pilisbe. És nem, nem viszek fotógépet, mert akkor csak ácsorgok és tátom a számat és a nagy gyönyörködésben nem haladok semmit... egyébként jut eszembe a tegnapról: csak 20-at mentem a Cucufutáson. Átvizesedtem, magamhoz képest is már toxikus mértékben és elszállt belőlem a harcikedv, meg minden komfortérzet. És mivel menthetetlen hedonista vagyok, nem futottam tovább, tudni kell ugyanis, hogy mikor kell abbahagyni. ;) Nagyon jó volt a többiekkel együtt futni, sőt, a nagyokkal tartani a tempót 15 km-en keresztül! Örültem, mint majom a farkának. Így talán lesz esélyem szeptember 11-én a tűzoltó emlékfutáson megfelelő sebességgel futni 43 km-en keresztül...

Nagyon nem írtam mostanában, mert nagyon el voltam havazva. Munka reggeltől estig, viszont futni azért futottam, azt nem illik kihagyni :) Sokat tanakodtam az elmúlt hetekben, hogy mi is történhetett velem az elmúlt hónapokban. BéBun vettem észre először, hogy mintha gyorsabban menne a futás egy nyúlfarknyival, mint régen. Néztem is az órámat, majd írtam a belső ellenőrző köreimet... achilleszek, rendben. Boka, ok. Gerincem nem nyirmog, remek. Nem is lihegek, sőt, egészen jó a komfortérzetem, akkor meg mi ez a száguldás itten??? Aztán Balaton-maraton, az újabb krízis. Jó volt a félidőm, de nem vettem komolyan, gondoltam, csak örömködök a szarvasagancsomban. Aztán jött a második kör és úgy éreztem, hogy még simán tudnék gyorsabban is futni és csak futottam és futottam, elkapott valami versenyláz féle... aztán pb lett, de úgy meglepődtem rajta, hogy máig nem hevertem ki. Aztán folytatom. Itthon vettem észre a mindennapos gáti futásaim alatt, hogy rendre eltévesztem a sebességemet. Elkezdek futni, keresem a szokásos, már jól megszokott sebességtartományomat, amiben remekül érzem magam, aztán ránézek az órámra és kiderül, hogy az eddigi 6:30-as klasszikus ezreim már 6-osakká léptek elő, sőt, még annál is gyorsabbakká. Na, nem röhögni, ez nekem igenis nagy dolog! Meg is fogalmaztam magamban, amikor írtam a jövő évi terveimet, hogy a sok versenyen kívűl mást is szeretnék: komfortérzetet 5:30-as körüli tartományban... húúú, de jó lenne! Csak azt tudnám, hogy mitől lettem mostanában ennyire hirtelen gyorsabb!??? Majd még elmélkedek ezen. hja, elszálltak az achillesz-gondjaim is. maradt viszont valami kellemetlen a lábfejemben, gőzöm sincshol pontosan. Nem vészes, csak nyugtalanít.

Cucufutás 27-én, lenyomunk megint egy szülinapi 40-est. Majd meglátom, hogyan viseli.