Tegnap megfutottam megint a Dorogig tartó szakaszt, egyedül. Elég vegyes érzelmekkel jöttem haza, talán azért sem írtam azonnal... jobb erre inkább aludni egyet, aztán beszélni. Hát, azt hiszem, kicsit betojtam, talán többet vártam magamtól. Szépen elindultam Csillaghegyről, és lassan, apró lépésekkel felbaktattam a Kevélyre, persze a sipkáját gyalogolva. 1 óra telt el, ittam, megettem egy mandarint, és iparkodtam tovább. A lefeléket kezdem egy picit jobban elengedni, idáig talán túlontúl is visszafogtam, nem szeretem a kontrolálatlan lépéseket, félek, hogy mellécsúsznak. Kutyának ezek a lejtők sokkal jobban mennek, ő levágtat és kész én meg rinyálok és inkább legyaloglok, lásd a Simon halála utáni lefelé szakaszt, amikor a Pilis- nyeregbe jut le az ember, na, azt utálom!
Nagyon figyeltem, hogy az emelkedőket is amennyire birom, inkább kocogjam, mint sétáljam, vagy ha nem megy, próbáltam a gyaloglást is annyira meghúzni, amennyire csak lehetséges... lett is belőle egy állandó 160 körüli pulzus, sőt, itthon vettem észre, hogy vmikor összejött egy 195-ös is, bár annyira azért nem éreztem vészesnek az állapotomat. Mindegy. Vittem egy kis puskát, amire felírtam, hogy mennyi időm van kapuzárásig: szinte az első ellenőrző ponttól kezdve az utolsóg tartottam a 30-35 percet... tudom, ez lófing, ez még kevés a teljesítéshez. Elég csak egyszer elkavirnyázni a sötétben és máris elvész az a picike 30 percnyi előny. 5óra 11 perc lett a vége, a dorogi sorompónál álltam le, ahol újra visszacsatlakozik az út a kékbe. És elfáradtam. Talán az előző esti combgyilkoló aikidó edzés, mondja a mentséget kereső énem, de fenét, egyszerűen gyengék a lábaim, meg a keringésem sem úgy működik, ahogy kéne. Fönt a pilisi szerpentinen már jól el voltam keseredve, hogy csak ennyi telik ki belőlem, aztán megálltam egy pillanatra a legfelsőnél és hirtelen elszégyelltem magam. Én ökör, itt vagyok a két egészséges lábammal, a fenejó életminőségemmel, kint vagyok az erdőben, arcomat a langyos szél fújja, süt a nap, én meg kesergek nyavalyás x perceken, ahelyett, hogy örülnék, hogy futhatok és hogy szép az élet!!! Hát ez lenne a célom, hogy görcsölve elégedetlenkedjek és nyúzzam magam mindig előbbre, többre, gyorsabbra?! Mit mondjak, égett a pofám. Nem láttam a fától az erdőt...
Szóval lazulnom kell. Buddhista-féle nyúl vagyok, vagy mi a manó, mégis nagyon ragaszkodom jelentéktelen dolgokhoz, ahelyett, hogy ezeket a ragacsos szálakat nyisssz! elvágnám. De dolgozom rajta, semmit sem adnak ingyen. Na, ennyi a tegnapi napom tanulsága, finom arcullegyintése. :)