Na, most este van megint, ilyenkor nyugodtabb a légkör, könnyebb írni. Valamiféle összegzést szeretnék összedobni, de inkább csak a gondolataimat osztom meg, semmiképpen sem akarok bölcselkedni. Azt csináltam ugyanis, hogy alaposan körbejártam a problémát. Tudjátok, mint amikor az ember bekirándul egy kis faluba és megnézi a csodaszép templomot a főtéren, majd felmászik a domboldalba és onnan is megszemléli ugyanazt, csak akkor már látja a környezetet is. Merthogy az is lehet fontos, vagy érdekes, vagy csak egyszerűen szép.

Az első gondolatom a sokféleségünkre vonatkozik, hogy mindannyian különbözőek vagyunk. És igaz a hasonlóságunkra volnatkozó csomó általános megfigyelés is, szóval ez milyen érdekes, nem? Vannak exrém esetek, amikről hallani lehet, hogy emberek milyen fantasztikus képességekkel bírnak, vagy micsoda teljesítményeket nyújtanak, meg hallunk félelmetes akaraterő-megnyilvánulásokról, hogy néhányan meggyógyulnak olyan betegségekből, amikből felépülni szinte képtelenség... nehezen bontakozik ki a mondat értelme, de megpróbálom kiugrasztani a nyulat a bokorból... Szóval én néha úgy érzem, mintha tömegcikk lennék. Hasonlósági elvek alapján bedugnak valamilyen csoportba és ennek megfelelően kapom a bánásmódot, tetszik, nem tetszik, hiába morgolódok a bajszom alatt, hogy ez nekem egyáltalán nem szimpatikus. És sokszor megpróbálom nyitottabbá, megismerhetőbbé tenni magam, hátha jobban megközelíthetőbbé válik az én-ségem, de hiába, csak kevés helyen tapasztalok őszinte érdeklődést. És most hirtelen belevágok abba, ami igazán a lelkemet nyomja...

Az egyéni bánásmód. Ha az ember elmegy egy szülészorvoshoz, hogy állapotos és szeretné, ha az ő védelmezése, gondozása alatt hordhatná ki csemetéjét, vajon menniyre akarja őt az orvosa megismerni? Nekem mindig az edzésterv jut ilyenkor eszembe, mikor ezen elmélkedem. Ha megveszek egy könyvet, amiben az áll, hogy "maratoni edzésterv 4órán belül", az vajon mennyire fog nekem feküdni? Biztos, hogy el fog vezetni a célomhoz, ha a leírt utasításokat szóról-szóra betartom és teljesítem a tervben leírtakat?Nyilván bejöhet a dolog, de az is lehet, hogy nem, mert valamilyen okból (ezer féle lehet) nekem a dolog nem válik be.

Nekem mázlim van, mert van egy Ispim. Jó fej, nagyon szeretem, és már 20 éve ismerjük egymást. Nagyon sokat tud rólam, a terveimről, a céljaimról, végigfigyelte a fejlődésemet a totál zérótól az első maratonomig és az ultrába csöppenésemig. Amikor pedig jöttek a Nagy Tervek, egyre komolyabb és személyre szabottabb edzéstervvel ajándékozott meg, de kikötötte, hogy folyamatos állapot-jelentésre van szüksége ahhoz, hogy lássa, működik-e nálam a terv, vagy változtatni kell rajta vmit. Az ubés fekészülés alatt nagyon komolyan kommunikáltunk és részletesen beszámoltam neki az elvégzett edzésekről és tapasztalatokról. Az már egy más minőségű munka volt... és azt hiszem, hogy ahhoz, hogy ennyire jól bírjam az iramot és ne döngöljön földbe  a nagy terhelés, az kellett elsősorban, hogy legyen mellettem vki, akiben vakon megbízhatok (mester-tanítvány ideológia). Aki önbizalmat ad és emellett önállóságra is nevel, és aki arra sarkall, hogy figyeljek magamra és gondolkozzak. Hiszen annyiszor kell elemezni, mérlegelni, majd döntést hozni egy-egy versenyen, vagy egy hosszabb edzés alatt! És akkor az ember egyedül van, mint a kisujja. És akkor kell a "friss, ropogós rálátás", ahogy Ego mondta a Ratatuille-ban. De most gyorsan vonjunk párhuzamot a futás és a terhesség között, illetve az Ispi és a szülészorvos között. Tisztán látszik, hogy az én fejemben a szülészorvosi státusz némileg túl van dimenzionálva. Kicsit talán azt vártam ettől, hogy egyfajta "edzőt" kapjak, akivel a nagy célok érdekében cinkosan összeesküszünk, hogy véghezvisszük a tervünket. Azt gondoltam, hogy ez a gyerekszülősdi olyan komoly dolog, hogy ehhez csak így lehet, csak ilyen bensőgéses kapcsolati háttérrel lehet hozzáállni. És ehhez képest azt érzem, hogy hiába próbálom elmondani, hogy mennyire szenvedek a rámrótt eltiltások miatt és hogy szerintem hozzám egy másikféle "edzésterv" sokkal jobban passzolna, mindez csak merev tiltakozásba és értetlenségbe torkollik. Tudjátok, az esik rosszul, hogy nekem ez a gyerszülés valahogy szent dolog. És akire rábízom ennek a szent ügynek a lebonyolítását, attól elvárnám, hogy nagy figyelmet szenteljen rám, hogy egy kicsit kiemelkedhessek a nagy átlagból, pusztán azért, mert nálam a dolgok kicsit másképpen működnek. Hát, erről próbáltam én beszélni a lap tetején...

Megint itt a kérdés a nyakamon, hogy hogyan tovább? Hát, azt hiszem, a túlélésem érdekében saját magamnak kell most az egyéni bánásmódot kiutalnom. Muszáj, mert nincs olyan orvos a tarsolyomban, aki ezt helyettem megtenné. Én megértem, hogy ismeretlenül nem vállalhatja egy orvos, hogy azt mondja egy kismamának, hogy fusson/sportoljon nyugodtan annyit, amennyi csak jólesik. Arra meg, hogy megismerje alaposabban, végképp nincs idő, meg lehetőség, meg talán igény sem. Ok, én elfogadok mindent, de nekem akkor is az a legfontosabb, hogy túléljem ezt az időszakot depresszió, és egyéb nyűgök nélkül, szóval most szépen és önállóan saját magunkat kell edzenünk. Úgyis itt vagyok én, aki a legjobban ismerem saját magam és egyébként is éppen kéznél vagyok és rá is érek...:-)

Talán könyebben teszünk meg lépéseket, ha azt mások "kiutalják" nekünk. De nem elfelejteni, hogy a felelősség mégis csak a mi vállunkon csücsül, hiába szeretnénk ezt figyelmen kívűl hagyni. Nincs nagy konklúzió a történet végén, ez csak egy zsákutcai merengés volt. persze jó tudni, hogy minden út Rómába vezet, még a zsákutcák útvesztői is. ;-)