Gyorsan folytatom, mert Atom reklamált... :)

Ott tartottam, hogy elpukkantak a nyári álmok. Utána kongtam az ürességtől és a temérdek tennivalóm ellenére semmihez sem volt kedvem, így csak lézengtem hetekig. Aztán jött a földvári edzőtábor és Ispi megengedett egy próba-hosszú futást, hogy megnézzük, mennyire sikerült regenerálódnia az achilleszemnek. Bélateleptől futottunk Gandikacillagommal és Steve-vel Földvárig, sőt, az utolsó tizesre Icunk is becsatlakozott. Nagy meleg volt és a végén sokat ugráltam a bokorba, ahogy azt a Balcsin már megszoktam :) Szóval terhelhetőnek bizonyult a lábam és felcsillant a remény, hogy hátha ősszel le tudom futni "magánkiadásban" az UB-t. A táborban még csináltunk egy nagyon emlékezetes dolgot, körbecangáztuk a tavat, és ez egy icipicit kárpótolt. A következő tervben az állt, hogy a Vármaratonon teszteljük az állapotomat, na, az egy jó kis futás volt! A 43 kilométerből legalább 38-at sunyi, aljas, alattomos emelkedőn kellett megtenni, emlékszem, a 7km-es felfestésnél (már csak annyi volt hátra) már ki is mondtam, amit odáig csak gondoltam... :)) De a teszt jól sikerült, persze, elfáradtam, mint állat, de olyan boldog voltam, hogy csak úgy virított a nyúlképem a szélesszájú vigyoromtól! Aztán gyerektábor, idemegyünk-odamegyünk, vizsgákat letojjuk és egy szép nap ráeszméltem, hogy valami kezd nagyon furcsa lenni. Khm... hát igen, mintha mellileg bővültebb lennék... meg vinnyogni kezdtem a szagokra és olyan szokatlan ez az aluszékonyság-fáradékonyság is. De nem hagytam ám magam átvágni! Gondoltam, nem esek bele megint a csapdába és rohanok a gyógyszertárba terhességi tesztet venni, mint már annyiszor. Vártam-vártam, jött megint egy tábor, de érdekes, hogy mire odajutottam, hogy hétfőn megvettem a tesztet, addigra már tisztán tudtam, hogy terhes vagyok. Nem is lepődtem meg a két csíkon, bár tény, hogy dobtam egy nagy hátast.

 Nagyon más lett a világ onnantól kezdve. El sem tudom mondani, mennyire. Szinte egyik pillanatról a másikra átértékelődtek a fontossági listámon a sorrendek. És nagyon zavart voltam, mert éreztem, hogy roppant nehéz dolgom lesz, ha mindenhol helyt akarok állni, ha tisztességesen be akarom fejezni a gyakorlataimat, a vizsgáimat, meg ott volt a befejezetlen fürdőszoba, meg néhány egyéb munkák, amiket szintén nem hagyhattam félbe. Olyan volt, mintha egy nagy stopperórával állnék a rajtvonalban és már az első pillanatban látszana, hogy semmi esélyem... Mindegy, adtam magamnak néhány napot, hogy összekapjam magam és kitaláljam, hogy hogyan tovább.

Szerencsére sikerült egy nagyon jó orvost találni. Gyorsan túlestem a legelső vizsgálatokon és ami sokkolóan hatott, hogy kemény tiltásoknak lettem kétségbeesett gazdája. A továbbiakban ez volt az, ami a legnagyobb felfordulást okozta az életemben. A professzoromról annyit kell tudni, hogy remek ember. És már az első találkozásunkkor kijelentette, hogy nála nincs mese, ha 100 nő szül, akkor száznak kell egészségesen kijönnie a kórházból egészséges újszülöttel a karjában, nincsenek hibaszázalékok, meg ilyesmi. Szóval nem ismer tréfát, ha a terhességről van szó... Oké, ez tetszett, nagyon meggyőző volt és mellesleg (sajnos ezzel is számolni kell) még kifizethető is volt a vizitdíj, ill. a szülési "prémium". A nézeteltérésünk a sportolás és a terhesség vonatkozásából adódott, nekem egy kicsit kemény tiltásnak tűnt, hogy akkortól kezdve nincs úszás, mert fertőzésveszély van, nincs bringa, mert balesetveszély van, nincs túra, mert a hirtelen folyadékvesztés görcsöket idézhet elő és a futásról pedig szélsebesen leszokunk... szóval maradnak a séták, a tehestorna és punktum. Rögvest arra gondoltam, hogy ebbe minimum belepusztulok, de mivel közreműködő paciens vagyok és megszavaztam neki a bizalmat, kezdtem beletörődni a sorsomba. Hát igen, be kell látni, hogy a terhesség kérdésében ő a profi és nem én. Ha ez fordítva lenne, nyilván én vezetném le a saját szülésemet, de hát szülész (még) nem vagyok... :-)) Valahogy egyébként úgy vagyok ezzel, mint a dojoban valaha voltam. Ha az ember meghajol egy mester felé, onnantól feltétlen bizalom és engedelmesség van, bár tudom, ez kicsit furcsa gondolkodás manapság. Mert hogy nem kötelező X,Y-hoz menni, nem ő jött és kopogtatott a mi ajtónkon segítséget kérve, hanem fordítva. És egyébként is... hogy is jönnék én ahhoz, hogy felülbíráljam egy ilyen szakember tudását/véleményét? Szóval úgy éreztem, ha már én mentem oda és bizalmat szavaztam neki, ha meggyőzőtt engem arról, hogy a kezeiben biztonságban vagyunk mind a ketten, akkor nekem is kötelességem szót fogadni. Végül is, ez csak pár hónap visszafogottság, ennyit meg igazán kibírhat az ember a saját utódja érdekében, nem igaz?

Befejeztem hát az úszásokat, bár a szivem szakadt meg Andris óráiért. Nem ültem bringára sem, elmaradtak a nagy túrák, illetve koptatni kezdtem a futott kilométereket, méghozzá igen drasztikusan. Közben ráhajráztam az elmaradt vizsgákra, hogy legalább a kettő isiből az egyiket letudjam, legfeljebb halasztok a másikban, ott egye meg a fene.  A munkáimat pedig igyekeztem szélsebesen befejezni, és már nem vállaltam el újabbakat. Igen ám, de közben nagy átváltozásokon estem át... hirtelen olyan aluszékony lettem, mint egy oroszlán, akár napi 12-16 órát is képes voltam aludni. A burkoló munkák is egyre nehézkesebbek lettek, szuszogtam, ha be kellett préselődni egy szűkebb helyre és ott erőt kifejteni. Mindegy, jókat birkóztam a csempékkel... :) Hja, a fodrászatban meg képes voltam a széken ülve elbóbiskolni, mint az Ispi szokta, pedig ő nem is terhes. :) Nem ment a dolog, kénytelen-kelletlen megadtam magam a test törvényeinek és átaludtam az elkövetkezendő néhány hetet. Közben az étvágyam nem igen változott, bár szemtanuk állítása szerint igencsak bele tudtam feledkezni egy-egy finomabb falatba. :) Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy egyre romlik a közérzetem, hogy pocsék a hangulatom, hogy pesszimista, cinikus állat vagyok és semminek sem tudok örülni. Tiszta depresszió. De a fizikumom is átrendeződött. Egy tohonya, magatehetetlen tehénként álltam a tükör előtt és elborzadtam magamtól. És akkor jött az is, hogy nem akarok emberek közé menni. Sehová sem. Na, ez betette a kaput... Közben jött a szomorú és kétségbeejtő hír, hogy meghalt az orvosom...Hát, nem is tudom, mit érztem, de egyszerre kicsúszott a lábam alól a talaj... szegény jó Pali bácsi... annyira sajnáltam, olyan pocsék és érthetetlen ez az egész... és persze, kitört rajtam az önző "akkor most mihez kezdek nélküle??"-tipusú aggódás is. :(( Hogyan találok még egy ilyen embert, akiben ennyire megbízhatok??? És most mi lesz a következő lépés? Jaj, és mit is mondott, mikor, milyen vizsgálatnak kell jönnie? Istenem, sos. új orvost kell találnom...