19. hét környékén járunk. Elmondhatom, hogy igen változatosan telt az első fele a terhességnek, mondhatnám úgyis, hogy igen tanulságos volt.

Bevezetésként annyit, hogy nem voltam/vagyok túlaggódós. Babavárásos könyveket pedig kifejezetten azért nem olvasok, mert attól leszek ideges, hogy másik mennyire túlreagálnak dolgokat, mikor teljesen fölösleges. Most, hogy kórházban voltam és utána 3napig feküdni kellett, ennek ellenére elolvastam Jools Oliver könyvét a saját tapasztalatairól, de az elég vicces hangulatú volt ahhoz, hogy ne zavarjon a parázós hangulata. Sőt, mikor letettem a könyvet, kifejezetten azon kezdtem gondolkodni, hogy bizony, gyorsan kéne csinálni még egy gyereket... :) viszont előbányásztam a régi szülészet-nőgyógyászat tankönyvemet, meg a csecsemőgoindozást is, inkább abból frissítem a még megmaradt infókat a témával kapcsolatban.

Alapvetően mindig úgy terveztem, hogy ha egyszer babát fogok várni, szinte csak pihenni fogok, és félreteszek minden földi nyűgöt. Nincs munka, nincs vizsgaidőszak, csak nagy séták és kismama-tornák vannak, meg zöldsaláta-evések ésa kedvenc karosszékemben, amiben egyébként sohasem ülök, keresztszemes hímzéseket csinálok, vagy kötögetek, miközben egy forró, mézes-citromos tea mellett nézem, ahogy kint esik a hó... Áhh, nem is lőttem akkora bakot, mintha kétszer akkorát lőttem volna... Az a baj, hogy a sikertelen gyereknemzési akciózások után teljesen elkedvetlenedtem és egyszerűen faladtam. Rájöttem, hogy mi a túrónak görcsölök, ha úgysem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretném, és amiért mellesleg legyen mondva, az ég világon mindent megtettem, amit tudtam. Mindegy, ez a problémaelhessegetés oda vezetett, hogy agyament módra mindenbe belefogtam; két iskola, lakásfelújítások, és ugye életem másik nagy álma, az UB, amiről kiderült, hogy a hozzá vezető út nem csak hogy fáradtságos, de nagyon időigényes is. De tojtam a világra, gondoltam, én tökös legény vagyok, anyám lánya, szóval bírom én ezt fél kézzel. És annyira beleástam magam a tennivalókba, hogy tényleg elfelejtettem a családalapítási kudarc fájdalmait. Az UB felkészülés életem egyik legszuperebb, legönbizalomépítőbb időszaka volt. Olyan jól vettem az akadályokat, annyira élveztem az edzéseket és hogy az erőm az egeket verte, hogy már tényleg elhittem, hogy meg tudom csinálni. Aztán elkapott a láz és már kész is volt a baj: a verseny kiszorított az életemből minden mást. Kis családom aggódva figyelte az állapotomat, de nem tehettek semmit, nagyon fafej voltam. Nem, azért nem sajnálom, hogy így történt, mert ennek a történetnek így, ebben a formában volt tanulság-ereje. Mondom most, hogy már nem pityeredek el, ha az ubés kisfilmet nézem...

folyt. köv, most menni kell ebédelni :)