2008.03.15--szombat
Délután
Március 15 lévén úgy éreztem itt az ideje, hogy tegyek valami hasznosat kis hazámért.
Talpra mindenki, megyek futni. Nem kell sokat, csak amolyan formában tartó edzést terveztem mára. Délután, mielőtt sötétedni kezdett volna, felvettem a melegítőnacimat, meg egyik kedvenc triatlonos pólómat, amit 2007.06.16-17-én viseltem baján. RENDEZŐ felírattal a hátán. Ebben biztos csini leszek, bár nagy valószínűség szerint én leszek a NAGY FAGYÁS győztese, ha nem öltözök fölé. Tehát nincs más hátra, mint előre. Magamra vettem egyik melegítőfölsőm és meglátogattam az edzés helyszínét.
Szépen komótosan kocogni kezdtem, várva arra, hogy bemelegedjenek izmaim. Nem akartam mindjárt 1. körben világcsúcsot dönteni, mert féltem, Marion Jones elsírja magát. És semmi kedvem sem volt mintát produkálni. Éreztem, amint haladok előre felé. Mint induláskor, ha kitekintek a vonat ablakából és látom lassanként távolodni az állomás épületét + a vasutas bácsit a fütyülőjével együtt. Kicsit fújdogál a lágy tavaszi szellő. ami kifejezetten jól esik, mert nem hideg, hanem kellemes hőmérsékletű. Érzem húzódni az izmaimat, de ha igaz a mondás, miszerint kutyaharapást szőrével, akkor már csak pár 7 és olyan combos leszek mint Schwarzenegger. Na azért én nem viszem túlzásba.
Bemelegítő kört követően növelem sebességet. 3-as fokozatba kapcsolok, érzem talpam alatt a salakos talajt. Szerencsére olyan kényelmes cipőben tempózok, amiben élmény a száguldás, még akkor is, ha nem kifejezetten erre a sportágra teremtett a Mindenható. Nézelődök jobbra-ballra, de sehol senki. Egyedül vagyok, mint Kimi Raikönnen a dobogó tetején. Következk a saját monológom. Ilyenkor jó lenne valami kellemes zenét hallgatni mp3-ason, bár most nem hoztam magammal ilyen felszerelést, úgyhogy van időm saját magammal foglalkozni. Senki nem kritizál, nem szól bele abba, amit csinálok, nem kiabálja hogy gyorsabban, bár néha jól esne a bíztatás, ám mindennek megvan a maga előnye. Ja és senki nem köröz le, tehát első vagyok. Toronymagasan. Tisztára, mint amikor az 1. pilóta szombaton megkezdi az időmérőt. Az ő ideje lesz a legjobb, ehhez viszonyítják majd a többiekét mindaddíg, amíg valaki jobbat nem teljesít.
Sebességet váltok és érzem, hogy egyre jobban halad el mellettem a táj. Ritmusosan veszem a levegőt: Orron be, szájon ki. Pont fordítva, mint ahogy azt az usziban már olyan jól csinálom. Nem kapkodom, érzem a ritmust, csak szépen hosszan beszívni az oxigént, majd kifújni. Kicsit a hátúszásra emlékeztet. Ott is végig víz felett van a fejem, de most mégsem az van amit szeretnék. Hamarosan szúrni kezd az oldalam, de meg nem állok semmiért, hiszen majd abbahagyja egy idő után, nagy valószínűség szerint túl fogom élni. Ezek szerint már túlélő vagyok, hiszen ellenkező esetben ez a bejegyzés nem jöhetett volna létre.
Tehát menni kell, mese nincs! Vajon hogy csinálják azok az atlétanők, akik időre futják a világcsúcsot? Na ezt aztán most sikerült nagyon jól megfogalmaznom.
Gyönyörködöm a sziklakert szép növényeiben, meg azokban a hatalmas nagy lépcsőkben, amik oda felfelé vezetnek. Mire végzek a penzumommal, tuti épp csak annyi energiám marad, hogy felmásszak a tetejére, onnét teljesen kimerülten letekintsek a tett helyszínére. De ha itt végzek, akkor felmegyek oda. Azt ki nem hagyon. Aztán érzem, hogy hül a levegő, arcom egyre pirosabb lesz, az orrommal és a füleimmel együtt. Tüdőkapacitásom is csökkenő tendenciát mutat, bár ez ellen erősen tiltakozom. Fejben kell nagyon erősnek lenni. 7kör megtétele után úgy érzem magam, mintha legalább 100 éves lennék. Nem hagyhatom abba, nem állhatok meg. Csak még egy kicsit, csak még egy kicsit. Fejben kell nagyon erősnek lenni. Akaraterő! Kitartás! Megcsinálom!
Most kezdem megszeretni a futást, tehát nem érdekel hol fáj, mert majd elmúlik, viszont az edzés örömét sem pótolni sem összehasonlítani a világon semmi mással nem lehet. Pár hónap múlva úgyis sokkal jobban fogok szaladni, bár így is egész jó. Ma pl meg sem látogattam a boxot (így hívom az öltözőt edzés közben), hogy feltankoljak zsepiből. De lábaimat azért szívesen lecseréltem volna mondjuk valami izmosabbra, ami kevésbé fáj. Nem baj, nem lehet mindenki Olympiai bajnok. Egye fene, beérem egy kósza világcsúccsal is
10 kör után érzem savasodnak az izmaim, nem tenne túl jót, ha sokáig kínoznám magam, mert holnap is fel fog kelni a Nap és edzeni akkor is kell. 7végén különben sem illik túlzásba vinni a terhelést. Hétfőtől pedig még úsznom is kell reggelente a délutáni futások mellett, aztán hamarosan a bringát is beiktatjuk napi programjaink közé. Unatkozni nem fogunk, mint ahogy azok a kedves sporttársak sem, akik ezt a blogot olvassák!