2008.03.14---Péntek
14:00
Erzsébet futni megy. Kicsit késésben voltam, ezért úgy fogalmaznék inkább, hogy siettem szaladni. Most is mint minden nap, fent voltunk a világ tetején. Jómagam csak így hívom, mert igaz, hogy a Pool is elég magasan van, de a kedvenc pályánk elérése érdekében 1 komolyabb domb megmászására kényszerülünk. Megéri oda felsprintelni, mert emberünknek fáradtságos útja végén szeme elé tárul a végtelen mező. Imádom ezt az érzést. Leírhatatlan, ám vagyok annyira elszánt, hogy ennek ellenére mégis megpróbálozom vele. Ha másoknak sikrült, akkor miért én lennék a kivétel. Tehát megpróbálok élő közvetítést adni a helyszínről.
Megérkezem, hátizsákkal a hátamon, felmálházva, mint egy jól sikerült öszvér, aki koránt sem tudja mire vállalkozott. Szerencsére nem gondoltam végig, különben most nem tuom miről írhatnék ebben a blogban. Odaérkezem az öltözőhöz, a kispadra szépen lepakolok, majd helyet foglalok, és következik az uszodában már jól begyakorolt mozdulat. Haj összeköt, lélekben felkészül. Zuhanyozni nem kell. Kicsit később érkeztem, sebaj, a csapatból még nincsenek itt olyan sokan. Kivételes nap van. Csak az úszóedző helyettes, vagyis új kedvenc edzőnk + legifjabb csapattársunk együtt róják a köröket. A team másik része későbbre várható. Ülök a kispadon, nézem ahogy ők 2-en haladnak el előttem, majd egyre messzebb járjak.
Nem szerettem futni sosem. Ezidáig. Ez az a versenyszám, amit legszívesebben kihagytam volna a triatlonból, ha lehetett volna választani. Akkor az viszont nem is 3atlon! Sokkal inkább Vízi-bicikli. Szerencsére sokat fejlődtem azóta. Rájöttem, tulajdonképpen nem is olyan vészes a futás c. művelet, mert sokan szeretik csinálni. Mindíg is csodáltam őket. Vagyok annyira kitartó, hogy nem adom fel, amit elhatároztam azt véghez is viszem. Egy 1.000 mérföldes út egyetlen egyszerű lépéssel kezdődik. 1. lépés az, ami segít neked lekűzdeni a tehetetlenségedet, és mozgásba lendít. Ha ezt az 1. lépést megteszed, elegendő lendületed lesz ahhoz, hogy utánna megtehesd a következő lépést is. Sokkal egyszerűbb, ha nem úgy állok neki a futásnak, hogy na akkor most teljesítenem kell 46,371 km-t (tökmindegy), hanem úgy, hogy csak az első lépéseket teszem meg, aztán még egy párat meg még egy kicsit, meg még néhányat, és így tovább. Pl: Domboriban, mikor tavaly futottam nem arra koncentráltam, hogy;
TE JÓ ÉG! Még 5 km visszavan, mert akor tuti nem bírtam volna ki. Sokkal inkább arra koncentráltam hogy elfussak a következő útszéli növényig, ami kb 15 méternyire nőtt ki a földből, mikor elértem hozzá, kitűztem célul az egyik jelzőtáblát 12 méternyire, majd eztán a frissítőállomás volt célba véve 22 méterre, haladtam megint így tovább, végül odáig jutottam, hogy már csak alig 200 méter van vissza 5000-ből. Fordultam is a célegyenesbe s rohamosan fogyatkoztak a kemény méterek. Az utolsó centi is eltűnt a talpam alól. MEGCSINÁLTAM!
Felkeltem a kispadról, elvégre nem vagyok én tartalékos, zsebre tettem néhány útravaló pzst, mert mindíg kér tőlem valaki, megigazítottam a melegítőnadrágomat, kiléptem a tető alól és a napsütéses időben elindultam az óramutató járásával ellenkező irányba. Futásom feelingje tisztára olyan mint Interlagosban a brazil Formula-1-es versenypályán. Ayrton Sennára gondoltam. Hamarosan eltűnt a napocska is sötét felhők tartottak csúcstalálkozót a fejem fölött. Olyan erővel fújt a szél, hogy már az 1. kör közepén olyan volt mint amikor vihar készülődik. Jajj csak fel ne melegedjen a légkör, mert akkor perceken belül dörög, villámlik, azt pedig senki sem szereti, pláne ha felázik a pánya. Mostanra már egész megkedveltem a triatlon 3. versenyszámát is, de iszappakolást inkább a kozmetikustól.
Szokás szerint most is szúr az oldalam, ennek ellenére meg nem állok egyetlen pillanatra sem, hiszen a "kiírás szerint" ez még csak a Warm Up! Milyen ciki lenne mindjárt az első kör elején feladni. Az én motorom még bírja. Hajtok tovább olyan közepes sebességgel, túljutok az 1. körön, irány a következő. Látom amint egyik "kolléga" elhalad mellettem, bár ő nem a mi istállónkhoz igazolt az idényre. Nem baj, fusson csak, én meg majd követem, meglátjuk ki bírja tovább. Most már érzem a tegnapi teljesítményem eredményét, amit szaknyelven izomláznak hívnak. Nem baj, mert ameddig érzem hogy fáj a lábam, addig van is lábam. Futok tovább a salakon, majd látom egyik csapattársamat, aki szemből érkezik. 1gyors üdvözlés, intünk egymásnak, mert ilyen tempó mellett nem túl nyerő egy hosszúra nyúlt SZÉPJÓNAPOTKÍVÁNOKHOGYTECCIKLENNI
Gyorsítok a tempón, érzem valaki hátulról próbál meg lekörözni, de feltehetőleg az illető már nem tegnap kezdte. Lehet hogy a múlt héten, azért van 7 nap előnye hozzám képest. Hogy fogom ezt behozni?
---Most még sehogy, de napról napra könnyebb lesz. -hangzik a válasz. Utolér az úszóedzőhelyettes. Egy darabig együtt futunk, majd elengedem fal nélkül is. Nem szeretnék túlságosan lemaradni tőle, leszámítva azt az 1 kört amit ez idő alatt kaptam. Haladok előre, de mintha Cseh Laci nyilatkozta volna, olyan érzésem támad. Ebben a levegőben szinte minden van, csak oxigén nincs.
7.körben vagyunk, a tüdőm viszont egyre kisseb lesz, a fejem meg egyre nagyobb. A lábaim egyre keményebbek, arcom egyre pirosabb a táv pedig egyre hosszabb. Szeretném, ha valaki gyorsabban húzná alattam a talajt! Pedig a szintkülönbség szinte igen drasztikusan konvergál a nullához. Olyannyira fáradok, hogy gondolatok is ritkán járnak a fejemben, inkább célomra összpontosítok, vagyis 8 kör befejezésére. Nem sok erőm maradt már arra, hogy magam, vagy a világ égető problémáin agyaljak, inkább csak a lehető leglightosabb dolgokat engedem be az agyamba. Menni kell, mert futni jó
Érzem ahogyan fogynak a körök. 7+1=8 Ügyes voltam.
--Most jöhet 1-2 kör séta, majd nyújtunk kicsit aztán megint néhány kör a pályán, majd lépcsőzünk párat, aztán mindenkinek kellemes hétvégét!--Ezek az edző szavai.
Sétálok, sétálok, de 1 kis dombra lecsücsülni talán mégsem kéne, mert ilyenkor kimelegedve könnyen rá- ill. felfázhatunk. Ezért csak sétálok sétálok, majd egy kis dombra felmegyek körülnézni. Itt még nem jártam sosem. Most felderítem a terepet. Jó 5let volt. Az egyetem kiskertje. Akárcsak a mesében. Mint egy hatalmas nagy sziklakert. Én meg a kis törpike. Magam részéről Vidor. De hol van itt a Kuka, mert időközben jó lenne megszabadulni egyik műsoros zsepimtől.
Ez inkább az ostobább növények számára lett létrehozva, vagyis butanikus kert. Van itt minden ami csak megterem errefelé, egyik másik táblával és latin névvel ellátott. Nem semmi. De jó hogy nem vagyok biológus! Haladok a sziklakert teteje felé. Mit ne mondjak igen meredek. Közben gyönyörködöm a kilátásban. Kisebb erőfeszítések árán sikeresen feljutok a csúcsra. Lábaimban cipelem azokat a köveket amelyek ennek a természeti szépségnek a létrehozásához kellettek. Minimum 2 mázsásak lehetnek. Egyenként. Passzoljon ide valaki gyorsan egy Fastum gélt! Egy pillanatra megállok körülnézni. Letekintek a pályára és látom amint mennek a hangyák körbe-körbe. Tisztára mint Mogyoródon. Innen minden olyan picinek tűnik, viszont a látvány önmagáért beszél. Rálátni szinte az egész városra. A messzi tornyokat is beleértve. Így aztán nem lesz nehéz tájékozódni. Milyen kicsi a világ, és milyen hatalmas a platz. Mint a Wembli Stadion. Úgy érzem magam, mint Otto Rehagel az Olümposzon, mikor 2004. 07.04-én Görögország szövetségi kapitányaként csapata megnyerte a 2004-es labdarúgó Európabajnokságot Portugália válogatottja ellen. Igen, eljutottam a csúcsra, de még korántsincs vége. Nem ez 3atlonos pályafutásom csúcspontja.
Visszatérve a pályára ismét futok néhány kört. De az óramutató járásának megfelelően. Így nem áll fenn annak a veszélye, hogy;
ATYAÚRISTEN, MÁR MEGINT LEKÖRÖZÖTT DAMON HILL!!!