Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 54 167 138 km-t sportoltatok
IronMan

IronMan 2010, Nagyatád

farkass74 | 2010-08-17 21:49:59 | 7 hozzászólás

Nagyatád

Volt egy álmom…!

Legelőször 12 éves koromban hallottam a „Vasember”-ségről és a triatlonról egy ráckevei nyaralásból hazafelé vezető kerékpártúrán. Akkor egyszerűen emberfelettinek tűnt, amit e megtisztelő cím kiérdemléséért teljesíteni kell: 3,8 km úszás, 180 km bringa és egy maraton futás a végén! Majd múltak az évek és teljesen feledésbe merült részemről a történet. A sport már kisgyerekkoromtól fontos helyet foglalt el az életemben, de más irányban indultam el (birkózás, súlyemelés, önvédelmi sportok, body building).

Ahogy az lenni szokott, jöttek az életben fordulópontok, és egy ilyen pillanatban a hosszútávfutás bűvkörébe kerültem, ahonnan nem volt menekvés! Nagyszerű új barátokra leltem, akik saját példájukkal szolgáltak ösztönzőmül. Sok-sok edzés és izzadás után, túl néhány közös sport sikeren, megismertem egy nagyszerű leányt, aki addig ismeretlen mértékű energiákat mozgatott meg bennem. Ekkor fogant meg a gondolat, hogy teljesíteni kellene az IronMan versenyt. A gondolatot elhatározás követte, majd kezdetét vette a tervezés, és a felkészülés.    

 Reális időszámvetéssel kalkuláltam, melynek során úgy értékeltem, hogy két év kell a sikeres felkészüléshez. Első évben a triatlonnal való „testközeli” megismerkedést és a középtáv teljesítését tűztem ki célul. (Ekkor még bringám sem volt, triatlon versenyt csak hírből hallottam.) A felkészülés első éve azonban a vártnál is jobb eredményeket hozott:

  • Sikerült jól szerepelni néhány duatlon versenyen (köztük Orfűn is), melyen felbátorodva neveztem a
  • Duatlon EB-re, ahol tisztességgel helytálltam.
  • A Balaton Szupermaratonon sikerült 100 perc alá vinni a félmaratoni időmet.
  • Számomra nagyszerű eredménnyel, teljesítettem életem első triatlon versenyét, rögtön középtávon.
  • Abszolút kategóriában a 3. lettem a Hegyek Királya elnevezésű három napos terep futóversenyen,
  • És javítottam a maratoni időmön is.

  A második évben a versenyzést tudatosan visszafogva, igyekeztem az erőmet a Nagy Erőpróbára összpontosítani. Felkészülésemet ekkor már Fajfrik Zoltán barátom irányította, akinek nagyon sok köszönettel tartozom!

Sok izzadtságos óra után, végre eljött a nagy nap, elérkezett az Igazság Pillanata (ahogy magamban mind gyakrabban emlegettem a versenyt):

2010. 08. 12. Csütörtök: Utazás Nagyatádra (több mint 4,5 óra autóút), szállás elfoglalása. Izgalom, hogy „Ugye nem hagytam otthon semmit?!”

2010. 08. 13. Péntek: Nevezés. Nézelődés (triatlon expo, város). Bringa utolsó ellenőrzése, karbantartása. (Csillogott-villogott, de még újra áttörölgettem, beolajoztam.) Futócuccok leadása. Kellemes vacsora. Megnyitó ünnepség. Pihenés a másnapra. (Éber alvás, mégis kipihenten, tettre készen ébredtem.)

2010. 08. 14. Szombat: 04:00 Ébredés, reggeli, stb. 04:35 indulás Gyékényesre, az úszás helyszínére. 05:35 Bringás depózás. 06:50 Úszásra bejelentkezés. (91,55 kg súllyal vágtam neki a versenynek. Dagadt voltam, de legalább erős!) A vízbe derékig begázolt atya megáldotta a mezőnyt, majd 07:00 Rajt, ágyúszóra! És ezzel kezdetét vette A VERSENY.

 

Úszás (3.800m, kettő körben, közte 10-15m futás) 1 óra 33 perc 16 másodperc.

A víz 25,6 C volt, így neoprénruha nem volt engedélyezett. Féltem kicsit, hogy az előttem úszók majd jól felkavarják a vizet és nekem már csak a hidegvíz jut, de nem. Nagyon kellemes, egyenletesen meleg volt a víz. És ami még nagyon meglepett, hogy nagyon tiszta is. Sok helyen látni lehetett a tó alját. Ez meg is tévesztett az első kör végénél, mert már azt hittem le ér a lábam és futhatok ki, de nem, így hát tenni kellett még néhány tempót. Ez kicsi idő vesztesség volt, de nem számított.

Az első kör, ahogy arra számítottam is, kisebb vízi birkózással is felért, de a második körre már úszni is tudtam.

Az úszás alatt mindvégig hatalmas volt a pára (szinte köd volt), ami nehezítette a tájékozódást, ezért sokáig csak arra tudtam hagyatkozni, hogy merre úsznak a többiek. Negatív tapasztalat volt, hogy néhányan a kihelyezett bójákat belülről kerülték, és ezzel jó néhány métert levágva több méter előnyt szereztek.

Az első kört kicsit gyorsabban úsztam, mint terveztem és ezt éreztem is. Úgy jöttem ki a vízből, hogy tudtam nagyon hosszú második köröm lesz. Mondhatni fáradt voltam. A második körben nagyon ügyeltem, hogy a saját tempómat ússzam, és ne vigyen el magával senki. Ezt a végéig tartottam is, de ott egy kis mini versenyre csak sor került… Üdítő volt! Megéreztem az erőt a tagjaimban.

 

Bringa: (180 km, 75km+3x35km bontásban) 06 óra 06 perc 21 másodperc.

Kiérve a második úszó körből, áthaladva egy chipszőnyegen, meg kellett keresni a bringás zsákot, benne az összes, tekeréshez szükséges ruháimmal (rajtszámok alapján csoportokba helyezve volt kirakva), majd futás fel egy kisebb emelkedőn az öltöző sátorhoz. Átvedlés „kerékpáros ruciba”, bringa keresés a depóban, majd irány az aszfalt, és hajrá-hajrá Nagyatád!

Itt kicsit közbeszólt a technika ördöge, na meg a biológia! A ciklométer hol mért, hol nem mért, így nem tudtam, hogy hány km-t tettem meg, ill. mennyivel tekerek! A bringás testhelyzet a „belső feszítő hatások” végett meg egyre kellemetlenebb lett. Kicsit elfilóztam, hogy mit tegyek, majd döntésre jutottam: A legközelebbi kocsmánál megálltam, és kezeltem a fellépett „szükséghelyzeteket”. Azt a megkönnyebbülést…!!! És milyen megnyugtató volt látni a tempót, meg látni, ahogy nő a megtett távolság is, az immár ismét korrekt módon működő kerékpáros órán!

Útközben 4 vagy 5 defektet szerelő bringást is láttam (nagy gyakorlatról árulkodó mozdulatokkal cserélve a belsőket), így némi fohászt mormoltam a Teremtőhöz, meg a Bringámhoz, hogy csak ez kerüljön el engem. Hála az Istennek fohászom meghallgatásra talált...!

75 K-nál beértünk Nagyatádra, ami jól eső érzéssel töltött el. Kb. úgy éreztem magamat, mint edzésen 30K után. Jól esett látni segítő csapatom tagjait, és jól esett a többi ember biztatása is.

120K-ig tekertem, ahogy adta a pálya, de felfelé is igyekeztem nyomni. Ekkor egy soros nyeregből való kiállásnál elkezdtem érezni a combomban a fáradtságot, ami kicsit megijesztett (hisz hátra volt még 60K, na meg egy maraton futás), így felfelé már csak módjával „hetvenkedtem”. 150K-nál menetrendszerűen megjött a bal lábamon a kisujj alatti külső talprészen korábban tapasztalt fájdalom, amire némi gyógyír volt egy rövid megállás és egy korty kóla. 160K-nál rendesen sírni tudtam volna a fájdalomtól, de a hátralévő 20K-ra már nem akartam megállni még egyszer. És persze az a tudat is erőt adott, hogy gyakorlatilag minden méterrel javult az egyéni távolsági csúcsom. (A felkészülés során 153K volt a leghosszabb, amit tekertem.) A biciklis célba érés is valami fenomenális élmény volt az enyhén sajgó hátsóm, ill. a borzalmasan fájó lábrészem ellenére. A tudat, hogy meg van a második etapja is A VERSENYnek, leírhatatlan élmény volt.

A bringázásnál tilos volt bolyozni. Ez az amikor a bringások összeállnak egymás mögé, ill. „kupacba” és egymás szélárnyékában ellavíroznak. Néhányan mégis megpróbálkoztak vele, őket a rendezők szépen emelték is kifelé. Automatikus kizárást jelentett. Kellemetlen…!

Ötvöskónyi és Beleg között volt egy rövidebb szakasz, ahol a familiárisan hiperpigmentált, halmozottan hátrányos helyzetű kisebbség számos tagja végig ülte az árokpartot, és közösségük ifjabb tagjai (néha már-már követelőzően) csokit, ill. kulacsot kéregetett. Ez nem volt épp szívderítő, de különösebb konfliktus helyzet nélkül sikerült megúszni. Némely versenyzőre még talán ösztönzően is hatott a helyzet (már ami a sebességet illeti)…    J

 

Futás: (12x3500m, 3 chipkapuval) 05 óra 20 perc 30 mp.

Beérve a bringázásról (városi strandfürdőnél), kellemes meglepetés volt, hogy a rendezők elkérték a bringákat és ők vitték be a depóba. A versenyzőnek „csak annyi” dolga volt, hogy bemenjen az öltözőbe, kikérje a futós csomagját, átöltözzön, és laza galoppban elvágtasson futni…

Aki akart, az le is zuhanyozhatott. IronMan versenyen irányelv, ill. szállóige, hogy: „Egy IronMan versenyen mindenre van idő!” Ezt azért annyira nem tettem magamévá, így csak gyorsan megmosdottam, meg egy röpke kis toalettet engedélyeztem magamnak és irány a pálya.

Itt ért az első igazán nagy meglepetés! Az emberek zöme vagy lassan kocogott, vagy tempósan igyekezett gyalogolni. Belőlem is hamar elszállt a harci szellem és váltogatva kocogtam, ill. sétáltam. Ez nem esett nehezemre, mivel éreztem, hogy a combjaim igen-igen kezdenek „behúzni” és féltem, hogy a két évvel ezelőtti Ultrabalatonos lábgörcs utolér (akkor „kisebb” egészségügyi beavatkozás vált szükségessé), amit igazán el akartam kerülni. Ekkor még abban bíztam, hogy a frissítőállomásokon magamhoz vett dinnyével, ill. egyéb frissítővel regenerálni tudom magam annyira, hogy tudjak majd futni.

A befutó célegyenese előtti részen volt kialakítva az egyéni frissítéseknek a helye, így kicsi Párom és Öcsém a barátnőjével itt vertek tanyát. Hozzájuk érkezve, minden körben nyomtam magamba valami saját frissítőt is (mazsola, sótabletta, PowerGél, kóla, és jó pár Ca-Mg pezsgőtabletta), amiket rendre leguggolva (hagy nyúljanak a combizmok) fogyasztottam el. A második körben felállva, kissé megrogytak a lábaim, ami akkor igen komoly kételyt ébresztett bennem…”Hogy leszek így képes teljesíteni a hátralévő 11 (x3500m) kört?!” Azt tudtam csak, hogy nagyon akarom és így, vagy úgy, de végig kell mennem!!!

A verseny elején elmondták, hogy folyamatos orvosi felügyelet lesz, és akit a pályaorvos úgy ítél meg, hogy veszélyben az egészségi állapota, azt kiveszik a versenyből. Kérték is, hogy legyünk együttműködők. (Három esetben ez meg is történ, melyekből csak egynél volt kisebb nézeteltérés, de végül ő is belátta, hogy igaza van az orvosnak.) Hát ez sem dobott túlzottan fel! Mármint annak a lehetősége, hogy hiába küzdök, mint hat oroszlán, jöhet a doki és fuccs, vége is az egész erőfeszítésemnek! Oda két év kemény munkája! Így hát igyekeztem meggyőző képet vágva, a lehető legenergikusabb mozgást produkálni.

Azt igen hamar felmértem, hogy nem ez lesz életem leggyorsabb maratonja! L  Józanul gondolkodva beláttam, hogy állapotom már nem fog javulni (hiába a harci szellem), és legjobb esetben is csak azt fogom tudni elérni, hogy ne rohamosan romoljon az állapotom (erő és izomgörcs), hanem minél lassabban. Így hát nem volt más hátra stratégiámat át kellett gondolnom és hozzá kellett igazítanom az új helyzethez. Szakaszokra bontottam magamban a kört (3500m) és önkényesen fix pontokat tűztem ki magamban. Ettől a sátortól addig a házig futok (miket írok!, bocs, kocogok), attól a háztól addig a tábláig gyors séta, majd újra kocc. Ezekhez a pontokhoz azután igyekeztem tartani magam és közben ettem, ittam és tudtam, hogy minden egyes lépéssel fogynak a méterek. Nagyon vártam magamban, hogy fogyjanak a körök! Három körrel a vége előtt átszámoltam magamban méterre a hátralévő távot…hamar visszatértem inkább a körök számolására!!! Egyszerűen ijesztő volt, hogy még mindig ennyi van hátra!!!   J

Megírom, mert így volt (és hátha valakinek még hasznos lesz): Vélhetően az egész napos, szokványostól eltérő étkezés miatt (számtalan banánt, energia szeletet és energia italt, dinnyét, csokit, meg miegymást össze „csipegetve”) a futás alatt háromszor is úgy éreztem, hogy mennem kell, szólít a természet! Ebből kettő vaklárma volt… De nem érdemes halogatni! Erre tényleg igaz, hogy: „Az IronManen mindenre van idő!” Kicsit jó a „pihenés” is, és utána mintha kicserélték volna az embert! Igaz, nem tart sokáig az érzés, mert hamar visszatér a fáradtság, de akkor is jó! Egyébként e téren is nagyszerű volt a szervezés!

A frissítők nagyon rendben voltak! Jól voltak kihelyezve is, és a tartalmuk is megfelelő volt.

A nagy meleg ellenére nem éreztem a hőséget! Szakadt rólam a víz, de pótoltam vissza ahogy tudtam az elvesztett sókat, meg a folyadékot. Minden egyes vízvételi lehetőségnél merítettem a szivacsomat (amit sokakkal szemben én nem dobtam el), és csorgattam magamra a vizet. Nekem nagyon sokat számított!

A versenynek nagyszerű hangulata volt, ami nagyban köszönhető volt a helyi emberek drukkolásának, szurkolásának. Köszönet nekik is! Nagyon jól eső érzés volt ugyanakkor ismerősökkel találkozni benn a pályán és a pályaszélén egyaránt, és kölcsönösen bíztatni egymást. Óriási érzés volt!!!

A legrosszabb pillanatban is egy alapigazság lebegett előttem: „Amíg a menetiránynak megfelelően haladok, addig egyre közelebb kerülök a végéhez!” Triviális tudom, de működik! J  A befutóhoz érve annyira boldog voltam, hogy eltűnt minden fájdalom, minden fáradtság, és csak a célkaput láttam! SIKERÜLT! IronMan lettem!!!

A verseny után egy csodálatosan szép lézersóval és egy talán még látványosabb tüzijátékkal zárták a rendezők a napot! (Melyet az időjárás egy kiadós zuhéval igyekezett hűteni.)

 

A barátoknak:

Az élménybeszámolómban elértem ahhoz a ponthoz, ahol megkell emlékezzek RÓLATOK! Nem sorolok neveket, de tudnotok kell VALAMENNYIŐTÖKNEK, hogy hatalmas részetek volt a sikeres teljesítésben!!! És ez most igazán nem túlzás, és nem is ömlengés! Hihetetlenül sokat számított a tudat, hogy vagytok, és hogy szorítotok, drukkoltok nekem, értem! Voltak, akik tevékenyen közreműködtek a felkészülésben és voltak, akik a puszta létükkel, barátságukkal járultak hozzá a sikerhez! Tudom, hogy ezt meghálálni nem tudom NEKTEK, hisz nem is lehet, de ez úton is SZERETNÉM NAGYON SZÉPEN MEGKÖSZÖNNI A TÁMOGATÁSOTOKAT, A BARÁTSÁGOTOKAT!!!

Egy embert úgy érzem, mégis nevesítenem kell!  Ő, Farjfrik Zoltán barátom és sporttársam, aki az elmúlt közel egy évben irányította a felkészülésemet, és regulázta az erőfeszítéseimet! Zoli! Nagyon szépen köszönöm a munkádat és azt az empatikus beleérzést amit időről-időre mutattál! Kívánok sok sikert (Nektek) az életben, és kívánom, hogy az a kitartás és állhatatosság sose hagyjon el, amit sportolóként már eddig is számtalanszor mutattál nekem, nekünk, többieknek!

 

2010. 08. 15. Vasárnap: 10:30-tól egy „röpke” 3,5 órás záró ünnepség vette kezdetét a városi sportcsarnokban, ahol teltház előtt vehette át minden IronMan a diplomáját. Hosszú volt, de tetszett!

 És visszatérve a nyitó gondolathoz! Igen, volt egy álmom! Amit érett fejjel, sok-sok segítséggel, sikerült valóra váltanom! Továbbra is igaznak tartom, hogy merni kell nagyot álmodni! És ha az az álom megérdemli, hogy megvalósítsa az ember, akkor azért merni és tudni is kell mindent megtenni! Előre hát!!!