13 hozzászólás12 órás OB Kecskemét, Optivita Ultrafutó Kupa
Több mint 1 hét telt el a verseny óta..., a nyár már veszít erejéből, de talán nekünk volt olyan "szerencsénk", hogy futhattunk egy igazán jót ezen évszak utolsó legmelegebb napján.
Mázlisták vagyunk. Mások inkább úgy mondanák, hogy eszement agyatlanok, akik 35 fokban 12 órát köröznek egy 1 km és 20 centiméteres aszfalt csíkon, ami hol jótékonyan árnyas, de annál állottabb hőséget ad, vagy a tűző napon enyhe szellős, ami az idő előrehaladtával a pálya melletti tó pocsolya szagát hozza az orrunkba, végül pedig az est beköszöntével a part menti bográcsozásból származó halászlé máskor ínycsiklandozó, de akkor hányingerrel küzdő gyomornak nem igazán kedvező illatokkal áraszt el.
Mivel az Ultrabalatonos élménybeszámoló után „civilektől” is kaptam visszajelzést, hogy tetszett nekik ez a lecsupaszított ultravilág, így ismét egy, a maga valójában már-már gusztustalan részletekbe menő beszámolóra lehet számítani. 
A tények makacs dolgok...:
12 órás Országos Bajnokság, 105,576 km, magyar bajnoki cím, egy totálisan kizsigerelt test és elme.
Az időjárás előrejelzéseket naponta többször figyelve nem voltak konkrét elvárásaim magammal szemben, azon kívül, hogy jó lenne végig pályán maradni, a túlélésen és a versenytársak állásán kívül más célt nem szem előtt tartani. Egyik sem könnyű, főleg abban a szar állapotban, amiben voltam.
A rajtlistát csak a verseny előtti utolsó napokban néztem át, minimális cél a dobogó, titkos álom - ami természetesen mindig van - nem lehet más, mint a győzelem. Azért jó ezeket a célokat előre kitűzni, mert verseny közben egyrészt van mivel foglalkozni, másrészt elég sűrűn lehet módosítani a helyzettől függően. 
A 35 fokos kánikula, mindenkinek 35 fokos kánikula, az átlag futónak (Peti átlagon kívüli) nem ez az optimális futóidő, így senkinek sem könnyű ez a menet.
Kecskeméten, a verseny helyszínén a szokásos helyen gyűlt a Márton-galeri, ott mi is lecuccoltunk Petivel, nagyjából összeraktam a frissítő asztalon kívüli szajrémat, hogy ne kelljen sokat keresgetni, mivel nem volt külön frissítő segítségem, így saját magamon kívül mások segítőit kellett olykor „kihasználnom”. Ezúton is köszönöm, bár ez így ebben a formában édes kevés, ahhoz képest, amit akkor ott jelentett egy maréknyi jég.
A szerkómról annyit, néhányan, konkrétan 3-an fehér hosszú ujjúban nyomtuk. Láttam, hogy többen már eleve félmeztelenül, vagy topban vágtak neki a napnak (előbbi férfiak, utóbbi csajok, és nem fordítva ).
Voltak, akik okoskodtak, hogy így melegem lesz (mintha nekik pólóban nem lett volna), meg nem tud lélegezni majd a testem, de nekem meg az a véleményem, hogy az nagyobb gáz, ha leégek, akkor több hőt termelek az amúgy is dög melegben. Így marad a hosszú felső, amit folyamatosan vizezek, ezáltal az egész felső testem viszonylag komfortos marad, pláne, amikor átfúj a déli szél.
Volt még rajtam 2 csuklószorító, ami alá mindig betettem egy-egy jeget, meg a kendőm alá - amit szintén állandóan vizeztem - egy zacskóban egy másik adagot. azt gondoltam ennél többet nem tehetek a hőség elviselése érdekében.
Ja, és persze a talpam szellőzéséről az UB-n kivágott Nike-mamusz gondoskodott. Ezúton is köszönöm a „szponzorációt”.
Az mp3 lejátszómat a rajt előtt kb. 1 perccel Edit még gyorsan a karomra ragasztotta leukoplaszttal, aminek már akkor fájt a gondolata, hogy milyen kellemes érzés lesz, amikor leszedem, de ez akkor nem számított, bírom a fájdalmat, sőt szeretem is és így legalább nem ázik majd be.
Mint utóbb láttam a képeken nem voltam kimondottan dekoratív ( a csini topban, kockás hassal futó csajokkal ellentétben – irígykedő smájli), de hát aznap nem is az volt a cél. Az egy másik buli lesz majd. Most első a komfort, utána a „sztíló”. J
A rajtzónában Petivel a leghátsó sorba helyezkedtünk, sok sikert kívántunk az elkövetkező fél napra, hiába leszünk 1 km-en belül 12 óráig, mégsem tudunk egymással foglalkozni, de a tudat, hogy pár percen belül van tőlem, az megnyugtatott.
Végre ellőtték a rajtot, Dórival nagyon hamar „összebariztunk”, egészen 25 km-ig tudtuk egymás társaságát élvezni, amikor Dóri gyomra kezdte megadni magát, így lassítania kellett. Sajnáltam, mert nagyon jó volt vele futni, tök hamar eltelt az a 2 és fél óra, szisztematikusan ettünk, ittunk, hűtöttünk.
5-6 óránál, ami ott délután 4 órát jelentett – az én gyomrom is kezdte bevégezni, és megérkezett a „várva várt” gikszer, amitől sajnos nagyon is tartottam. Bíztam a csodában, hogy megúszom, és nem kell mással foglalkozni, kizárólag a futással, de ebben most nem volt szerencsném. Végülis nem lehet mindenben. Egyből felelevenedtek bennem a tavalyi kecskeméti emlékek… Viki akkor sajnos elég sok rókát eldugott a pálya szélén, na én most ezeket 1 év távlatából szépen keresgéltem és találtam is.
Enni nem nagyon tudtam, így folyadék formájában próbáltam bevinni az energiát, de az emésztésem olyan szinten megadta magát, hogy a hasam szemmel láthatóan kezdett hasonlítani egy felfúvódott tehén gyomrára. A folyadék csak gyűlt benne, de nem épült be.
Jön az inger, amit annyira útálok… Érzem, hánynom kell. Nem akarom elkezdeni, mert ezzel elindul egy folyamat. Olyan ez, mint amikor sok sört iszik az ember, egyszer kimegy pisilni, na onnantól kezdve lehetetlen elzárni a csapot. J Ha elkezded, nem tudod abba hagyni, jóból is megárt a sok, hát még a rosszból.
Ebben az esetben most nincs mese, hányni kell. Sajnos pont a frissítő bázisunknál lévő fenyőfa tövébe kellett kiraknom a csomagot. 4-5 részletben sikerült megszabadulnom a feleslegtől, 1-2 kilóval tuti könnyebb lettem. Így belegondolva, nem is értem, hogy a bulémiások miért nem ultrafutók, egy kánikulás futás közben rengeteget tudnának hányni és ezáltal fogyni is. Mivel én szerencsére nem vagyok az, így kezdtem szépen újra visszatöltögetni magam.
A Mester a hányások és pisilések után mindig kérdezte, hogy mi milyen színű, ez is egy fajta perverzió lehet… 
Epét hányok és sötétet pisilek. Tudtam mi a hiba és mi a megoldás, de jó volt nem túlzottan megeröltetni az akkor amúgy sem túl aktív agyamat. A Mester tanácsait megfogadva, ettem-ittam. Közben a „Csajok”, Kinga , Évi és Nóri is tömtek mindenféle „földi jóval”, bogyók formájában, hátha megmarad valami bennem. Kár volt belém… Nem akarok senkit sem elriasztani az ultrázástól, sajnos nekem melegben elég gyenge pontom a gyomrom, ezét sok jóra nem lehet számítani majd ebben az összefoglalóban.
Erőszak önmagamon, tuszkolom magamba a kaját, iszok, amennyit csak bírok. Ennek elég hamar meg lett a látszatja a gyomrom újra kezdte elérni az előbbi 6 hetes terhes állapotot.
Aki küzdött már ilyen gyomor bajokkal, az tudja, hogy milyen érzés órákon át úgy futni, hogy egy kiba…tt „kő” van a gyomrodban. Elmondhatatlanul szar. 
Míg én a rókákkal és a túléléssel küzdöttem a verseny állása némiképp átrendeződött, Dóri életre kelt, kezdett nagyon feljönni, Anita, aki az élen állt, pedig eléggé elhúzott tőlünk.
Én két hányás között a 2. helyen álltam, de az is tök bizonytalan volt, ha így haladok, ahogy most, konkrétan nagyon sehogy.
Közben Csilla (UB kísérő) élete első 4 órás futásán, a maratoni felkészülés jegyében 3. helyen zárta a napot. A kajálást egy gyors élménybeszámolóval kötöttük egybe. Bíztam abban, hogy az a "finom" üres tészta, amit kértem, majd végre bent marad, és talán ad némi energiát, amiből akkor már elég gyatrán álltam. Hiába…, a tésztát eredeti formájában látod, tömöd a szádba, rágsz ezerrel, iszol, hogy le tudd nyelni, majd néhány lefutott kör után már szépen megrágott formájában látod viszont.
Furcsa, de répát egyszer sem láttam viszont, pedig azt hittem, az minden hányásban van. 
A pálya mellett wc-t is sűrűn látogattam. Újra rájöttem, hogy bizony milyen gusztustalan csodálatos életforma ez az ultrafutás, az ember nem is gondolná, hogy bizonyos pályán töltött óraszám után már az sem zavarja, ha nincs wc papír. Egyelőre még olyan szintre nem jutottam (remélem nem is kerülök ilyen helyzetbe, mert attól félek, hogy velem is megtörténhet), hogy a győzelem érdekében a wc-t kihagyva, a pályán, futás közben végzi a dolgát. Ha menni kell, hát menni kell, nincs mese, hallottunk már különbet is.
Furcsa az élet, minden viszonyítás kérdése, egy átlagos napon be sem megyek olyan helyre, aminek a kinézete hagy maga után némi kívánnivalót, azonban a pályán egészen átalakul az ember értékrendje. Ott nem az a lényeg, hogy milyen tiszta a wc, van –e wc papír, vagy kézmosó, tiszta –e a törölköző, vagy jól nézek –e ki a tükörben, jaj elkenődött a sminkem..., hanem hogy hány métert kell menni pluszban a pályáról. A lényeg, hogy minél közelebb legyen, a többi nem számít.
8 óra futás után megnéztem az eredményjelzőt, Anita 3 körrel előttem, Dóri talán eggyel utánam. Nem kell matekzseninek lenni, hogy kisakkozzam, jelenleg 2. vagyok.
2 lehetőségem van, vagy rákapcsolok és vállalom a következményeket, kivégzem magam, de rámegyek az első helyre, vagy tartom az óvatos tempóm és elvegetálok, kihúzom este 10-ig a pályán, és megpróbálom legalább a dobogót megtartani.
Ezt másodpercek töredéke alatt átpörgettem az agyamon, és rájöttem, hogy csak egyetlen egy lehetőségem van.
Ahogy Peti mondaná…. Győzelem, vagy halál!
Itt nincs választási lehetőség, ez egy országos bajnokság, a tét a magyar bajnoki cím, még ha a lefutott km-ek száma karcsú is, azt remélhetőleg évek múlva már senki nem nézi. 
A versenyóra állása 8 órát mutat, jön Badics Attila (24 órás futó), röviden vázolom neki a lehetőségeket, természetesen partner a dologban, ő képes kitaposni belőlem a szart is, ha kell, sőt még élvezi is, ahogy tette már egyszer Debrecenben is, igaz, az csak egy terepmaraton volt, de akkor ott, az ő segítségével néhány mp-cel futottam rosszabbat, mint aszfalton.
Attilának is szerintem van egy fajta perverziója, szereti verseny közben felszedni a lehető legszarabb állapotban levő ultrás csajokat. Talán őt is ez viszi tovább, kizökken a saját mélypontjából, amíg a nőket „szédíti”, addig sem kell magával foglalkoznia. Ez is egy módszer a hogyan fussunk 4 órát más kontójára.
Szóval Attila lett az utolsó 4 órára a társam. Mondtam neki, hogy fizikailag eléggé romon vagyok, de a fejem rendben, úgyhogy csináljuk. Szerencsére ő mindenre figyelt, ami tök jó volt, mert nekem elég volt arra koncentrálni, hogy a lábaimat minél gyorsabban pakoljam előre.
Bélabá mondásai csengtek a fülemben… „Jár a kéz, jár a láb, fogy a táv!”, vagy az idő, de mindegy, a lényeg, hogy valami telik.
A terv elkészült, már csak a kivitelezés van hátra, aminek tökéletesnek kell lennie.
Akkor nyomjuk, beraktam a zenét a fülembe, megszakítottam minden kontaktust a külvilággal és „rákapcsoltunk”. A km átlagokat nem tudom, Attilával egy előre meg nem beszélt egyezményes jelekkel kommunikáltunk, jelzett, ha lassú, jelzett, ha jó a tempó, érdekes, azt soha nem mutatta, hogy túl gyorsan megyünk.
A zene nem tud annyira hangos lenni, hogy ne halljam a saját zihálásom és a nyögésem, Attila kitartóan mutogat, sokszor már a pokolba kívánom, hagyjon már békén, de nem baj, had’ csinálja, látom, hogy élvezi és tudom, az én érdekem szolgálja, ráadásul az ő versenyében is.
9 óra a versenyidő állása, az eredmény nem nagyon változik, marad a 3 kör lemaradás, én viszont már egyre jobban érzem, hogy kezdek beszűkülni, kezd felőrölni ez a folyamatos erőlködés, kíváncsi vagyok, vajon meddig fogom ezt így bírni.
Néha látjuk Petit, kiveszem a fülhallgatót, hogy halljak emberi szót is, de Attila kegyetlen, rám szól, hogy nem állhatok meg, így csak búskomoran megsimítom a karját, esdeklő pillantásokat vetve rá, hogy mentsen meg, de igazából próbálom nem kizökkenteni magam a darálóból.
Sok minden nem történik, sajnos az a semmi is túl lassan, nagy nehezen 1 körrel kevesebb lett a hátrány, de nem örülünk, az még túl korai lenne. Így kell menni szépen, ahogy a csillag megy az égen, nem lassulni, nem alibizni, hanem haladni előre.
A 10. óra után újabb kör megvan, még egyet kell ledolgozni, meg egy kicsit ráfutni, közben meg Dórit is szem előtt tartani, és minden fasza lesz.
A hányás végig kísér, de már nem vonulok el, arra nincs idő, lenyúlok párszor, hogy megkönnyebbüljek, nem kevés cuccot kiteszek a fűre, alig térek magamhoz, folyik a könnyem, az izzadságommal vegyül és egyenesen a szemembe talál, alig látok, csípi, mint az állat. Attila rám szól, hogy ne szarakodjak, induljak már tovább! „Hányok, b+, nem látod?!” Hiába a rinya, nem kegyelmez, menni kell.
Peti közben befejezte a futást, neki elég volt, meg hát a sofőr és a gardedám szerepét is ő látja majd el, így neki tartalékolnia kell még a fölös energiáit az est további folytatására.
Miután összekapta magát, odaállt az eredményjelzőhöz és folyamatosan nyomta az infókat.
Megvan az utolsó kör is, visszavettem a vezetést, ünnepélyesen elénekelem Attilának a „Legnagyobb hős” című számot, de ezért is lecsesz, hogy ne dumáljak feleslegesen, kell még az erő, és nagyon jól tudom, hogy igaza van, ezért is nem tudok rá (annyira) haragudni.
Dóri gyorsít. Peti szól, hogy több mint 1 perccel jobb köröket fut, úgyhogy még ki kell tartanom. De szuper, amikor már végre lehetne egy szusszanásnyi időm, akkor jön ez a „Kislány” és el kezdi fokozni.
Ha gyorsítanom kell, hát gyorsítok, Peti informál, oké, nyugi, így már meglesz, kb. egyforma köröket futunk.
Fizikailag enyhén szólva nem vagyok topon, 4 órája enni egyáltalán nem tudok, inni is csak pár kortyot, ki vagyok száradva, pisilni ugyan voltam, de nem jött semmi, szúr az alhasam, be-beránt görcs a lábamban, ergo a béka segge alatt vagyok eggyel. A jó hír, hogy talán ennél már sokkal rosszabb nem lehet.
Ezt sem így akartam, ahogy sok más mindent ezen a napon…
Kegyetlen rossz érzés, amikor a fejed és a szíved húz előre, de a tested már nem tudja tovább tolerálni ezt a tizenórást kizsigerelést és attól rettegsz, hogy mikor dobja le a vasmacskát. Könyörgök magamban, hogy csak még egy kicsit bírja ki, aztán vége, megkapja, ami kell, és esküdözöm – ahogy mindig is teszem - hogy többé nem versenyzek ilyen állapotban.
Nem tudok józan ésszel gondolkozni, csak pörögnek a számok a fejemben, egyszerűen nem tudom kiszámolni, hogy az utolsó fél órában még elveszíthetem –e ezt a csatát.
Peti nyugtat, hogy no para, most már meglesz, de nem fogom fel, szinte meg sem hallom, csak elvakultan nyomom, ami a csövön kifér.
Kilian szavait látom magam előtt, akár egy fényújság kivetítőjén, a betűk neon fénnyel vannak megvilágítva…. „A fájdalom nem valóság, csak a fejedben létezik. Uralkodj rajta, töröld ki, szüntesd meg, haladj tovább. Szenvedjenek a riválisaid. Nyírd ki őket! Önzőség, igaz? De a sport önző dolog, hiszen önzőnek kell lenned ahhoz, hogy meg tanulj küzdeni, miközben szenvedsz, élvezni a magányt és a poklot. Megtorpansz, nem érzed a lábaid, rosszul vagy, hánysz, tele vagy sebekkel, vérzel… Létezik ennél jobb dolog? A lényeg nem a lábad, hanem az, hogy lélekben milyen erős vagy.
Az utolsó pillanatig harcolni kell. Mert a dicsőség mindennél nagyobb, és csakis a dicsőséget tűzheted ki célodul, különben el fogsz bukni a harcban, hiába adod bele mindened."
3 perc van még, de kimegyek az utolsó körre (persze teljesen feleslegesen) , így legalább az erdő közepén, a sötétben a mécsesekkel megvilágított útpadkán ér majd a kürtszó.
Vége.
Megállunk. Attila is, bár neki van még 1x ugyanennyi. Nem tudok elég hálás lenni neki, és ezt ő is tudja. Már nem haragszom rá. Átölelném, ha lenne erőm, de csak ülök az út szélén, elmacskásodott testtel.
Peti rám talál, jeges kólát hoz és pulcsit. Bárgyú fejjel nézek rá, totálisan leharcolt állapotban. Tudom mit érez. Megértem. És talán ő is engem…
„Nem lehet nem harcolni, nem lehet szenvedni, belehalni… Ez a szenvedés ideje, a harc ideje, a győzelem ideje.”
"....Hosszú az út, ami vezet a célhoz
félelem buktat, a remény meg fényt hoz.
Fájdalmat érzel, de így van ez rendbe
a tested az bírná, az elméd gyenge.
Segítséget ne várj többet mástól
szedd össze magad, táplálkozz a mából!
Kitartok én is az álmaim mellett
a lelkem egy zűr, miben rakhatok rendet.
Ez az igazi megpróbáltatás
a célra figyelj, és ne érdekeljen más!!!...."