amikor kiderült, hogy meg van a csapatom, már nagyon vártam a futamot. még sosem voltam ekkora rendezvényen és reméltem, hogy ez nagy kihivás lesz. a cél egy jó futás volt, illetve kettő. a kivánságom teljeslüt, duplán is, mert ott lehettem és mert hegyet futhatam. az igazi cél az indulásommal azonban a terepszemle volt, ugyanis régóta, az első leküzdött maraton óta érlelődik a gondolat, a távoli jövöböl derenget már a kép, hogy az ultra világa kell. tavaly olvastam erről a versenyről, nézegettem a kiírást, a befutók névsorát, a beszámolokat, és már akkor szinte istenként néztem föl az egyéni befutokra, akkor születet a vágy: ez a verseny kell nekem. egyedül. most ott voltam, a csapat remek volt, a hangulat oriási. örülök, hogy az ország legjobb ultrásaival beszélhettem, hogy velük lehettem a pályán. örülök, hogy szurkolhattam egy részüknek az éjszaka közepén fenyvesen, örülök hogy a biztatásunk nem volt hiába való. és leginkább annak örülök, hogy a barátkozás az ultra világával túl jól sikerült, hogy ezzel a hétvégével az elhatározás erősebb lett és már nem csak távoli jövöből dereng a vágy, hanem sokkal közelebbről, sokkal közelebről, mint gondolnám. csak maradjon meg a lelkesedés és legyen elég kitartás. mert szeretném. egyedül...

a tegnapi 100-as tekerés utnán nem volt kedvem ma semmit csinálni, csak hogy a test menni akart. nem is tudom hogyan, de két perccel később már futócuccban nyomkodtam a stoppert a szakadó esőben, a zene megszólaltt és a test megindult. a tudat és a test két külön utat járt. fejben a zenének éltem, nem figyeltem sem az utat, sem az esőt, sem a testem, csak néztem de nem láttam semmit. csak előre. a tudatnak egyetlen kapcsolata volt a testtel: a körök számlálása... a test meg ment, kontroll nélkül előre, nem volt sem szabályzás, sem ösztönzés, automatikusan egyenletes léptekben rótta a métereket. amikor tempót kivánt megkapta, amikor lassítania kellet, megtette, szabadon mozoghatot. a dinamika utat nyert magának. az utólsó kör végére tértem magamhoz, ekkor néztem először az órára, akkor döbbentem rá a fáradtságra és a szomjuságra. a test még akarta a szabdságot, de a tudat már visszanyerte a kontrollt és leszabályozta a testet. vége lett. megtörtént az, ami a futó multamban eddig csak egyszer történt meg, a delirium. amikor a tudat feltétel nélkül megadja a testnek amit akar. annak pedig nincs más dolga, mint kiélvezze a szabdságot, a mozgás, a dinamika örömét...