a tegnapi 100-as tekerés utnán nem volt kedvem ma semmit csinálni, csak hogy a test menni akart. nem is tudom hogyan, de két perccel később már futócuccban nyomkodtam a stoppert a szakadó esőben, a zene megszólaltt és a test megindult. a tudat és a test két külön utat járt. fejben a zenének éltem, nem figyeltem sem az utat, sem az esőt, sem a testem, csak néztem de nem láttam semmit. csak előre. a tudatnak egyetlen kapcsolata volt a testtel: a körök számlálása... a test meg ment, kontroll nélkül előre, nem volt sem szabályzás, sem ösztönzés, automatikusan egyenletes léptekben rótta a métereket. amikor tempót kivánt megkapta, amikor lassítania kellet, megtette, szabadon mozoghatot. a dinamika utat nyert magának. az utólsó kör végére tértem magamhoz, ekkor néztem először az órára, akkor döbbentem rá a fáradtságra és a szomjuságra. a test még akarta a szabdságot, de a tudat már visszanyerte a kontrollt és leszabályozta a testet. vége lett. megtörtént az, ami a futó multamban eddig csak egyszer történt meg, a delirium. amikor a tudat feltétel nélkül megadja a testnek amit akar. annak pedig nincs más dolga, mint kiélvezze a szabdságot, a mozgás, a dinamika örömét...