14 hozzászólásMivel már annyira szívemhez nőtt, az idei évben is részt vettem az UltraBalatonon. No nem mint egyéni futó, még csak nem is váltóban. A frissítő gárdát próbáltam támogatni – már amennyire erre képes voltam ilyen állapotban, így a hetedik hónap végén.
A harmadik hetet töltöttem éppen itthon, mert a szülés előtti utolsó heteket már nem akartam zűrös munkahelyi problémák között megélni, ezért már szerdán este leutaztam Tihanyba, hátha hasznomat tudják venni a szervezők az előkészületi munkákban. Amit ott láttam, az túllőtt minden előzetes elképzelésemen. Eredetileg azt gondoltam, majd a napi munkálkodást követően esténként lesétálok a Balatonpartra, csak úgy, nézelődni, pihenni. No persze. Hát erre legkorábban szombaton, a dörgicsei pont zárása után került sor, amikor Manóval Révfülöpre mentünk megebédelni :-) Egész ideáig csak futóként vettem részt versenyeken, és időnként itt-ott részt vállaltam a frissítésben, de az előmunkálatokat soha nem sikerült még látnom. Nem is akarom itt részletezni, rengeteg a teendő az utolsó napokban. Olyan teendők, amikre csak úgy nem is gondolnék. Ezek után csak még nagyobb tisztelettel tudok nézni azokra, akik versenyszervezésre adják a fejüket, és remélem, hogy az előforduló negatív utózöngék ellenére továbbra is így tesznek, és megszervezik nekünk a kedvenc versenyeinket.
A versenyen vállalt frissítői feladatom Manóval a dörgicsei, és a kenesei váltópont volt. A kenesei pontot ráadásul csak reggel váltottuk, mert Szasza a beosztáskor figyelembe vette, hogy a kismamának nem árt éjjel aludni. És itt újra jön egy „no persze”, merthogy a kismama azért addig-addig kóborolt a pályán, míg a végén csak 2 órás alvás lett az az éjszakai pihenés :-) De tudom, ha korábban lefeküdtem volna is csak forgolódás lett volna belőle. A pályán az egyéniek küzdöttek, én meg az igazak álmát alszom? Na nem :-)
A pályán az egyéniek küzdöttek. És ez a lényeges pont. Elnézést kérek a váltósoktól, de számomra, a szívem mélyén ez az egyéniek versenye, az egyéniek vándorútja. A Balatonkör szerelmesei miatt vállalkoztam arra, hogy részt vállaljak a frissítői munkákban. Emlékszem, mikor az első Bécs-Budapest versenyen váltóban részt vettem, milyen mély tisztelettel bámultam az egyéni futókat. Azt gondoltam, ezzel valahogy mindenki így van. Itt az UltraBalatonon is. Aztán jött Dörgicsén a megdöbbenés, hogy erről azért nem mindenki így gondolkodik. Sőt, valójában nemcsak az egyéni futókat nem tisztelik sokan a mezőny elején, hanem a váltós versenytársaikat sem.
Csalódás volt ez a tapasztalás, mert azt gondoltam, akik egy ilyen rendezvényen részt vesznek, azok kivétel nélkül mind sportemberek, illetve olyan emberek, akik odafigyelnek társaikra, és közreműködnek abban, hogy a verseny mindenki számára egy maradandó, jó élményt nyújtson. Mert ehhez nem elég a szervezők, a frissítő gárda odafigyelése, munkája, ehhez kell a verseny minden résztvevőjének közreműködése is. Enélkül hiába minden próbálkozás, nem megy, és nem is fog menni…
A dörgicsei első váltóponton terv szerint Manóval ketten dugókáztunk, ő állt az út egyik oldalán, én a másikon úgy, hogy a frissítőasztal tőlünk kb. 1-2 m-re kezdődött. Azt gondoltuk, ha torlódás van, a frissítőasztalnál akkor is elférnek majd. De jött a hihetetlen emberáradat, a váltótársak, illetve a kísérők hada. Szépen kértem őket, hogy álljanak mögém kb. egy méterrel, hogy ezáltal lássanak az érkező futók, hol kell majd dugókázni, és lássák az érkező futók azt is, hol van, hol kezdődik a frissítőasztal. Minden próbálkozás hiába volt, az emberhad nemcsak a folyadékos frissítőasztalt állta szinte teljesen körbe, hanem engem is, hogy a rikító zöld pólómban ki sem látszottam a tömegből. Itt kaptam az első oktatást: „Miért nem kiabálsz, így nem fognak észrevenni! ” – mindezt egy olyan pártól, akiket akkorra körülbelül harmadjára kértem meg a hátrálásra, a kért, legalább 1 m betartására. Persze, kiabáltam én, de kedves a feltételezés, mely szerint több száz embert túl tudok majd kiabálni, az egyébként is „feltűnő” 1,60 m-es magasságommal ugyebár. A következő mondat, ugyanonnan jött „Miért terheseket állítanak ide?” Ez már sok volt. Hátrafordultam, rájuk néztem, és annyit mondtam „Mert vállaltam…” Folytathattam volna, hogy nekem is egyszerűbb lenne most e pillanatban otthon a kényelmes kanapén hátradőlve a kedvenc könyvemet olvasni, vagy sült halat enni valamelyik strandon, vagy éppen csak úgy gyönyörködni ott a csodálatos kis falvakban, de nem tettem. Folytathattam volna, elmondhattam volna, mennyire közel áll hozzám ez a verseny, az egyéniek küzdése, és hogy mivel már kétszer végigmentem én is ezen a pályán nem kevés izzadságcseppet otthagyva, szerettem volna kívülről is megcsodálni az egyéniek önmagukkal vívott „csatáit”. De nem folytattam. Egyrészt mert jöttek a futók folyamatosan, és el kellett látnom a feladatomat, másrészt mert látszott a tekintetükön, hogy úgysem értenék meg… Nem értenék meg, mert látszott, hogy azt sem fogják fel, hogy a részt vállaló frissítő emberek egytől egyig önkéntesek…. Ami igazán szomorúvá, csalódottá tett, hogy mindezt egy olyan embertől kaptam, akinek szurkoltam valamikor a pálya szélén (nem ultraversenyen). Nem fogok nevet említeni, de nem amatőr futóról van szó. Azt feltételeztem, hogy egy profi múlttal rendelkező sportoló talán még inkább tiszteletben tartja a fent leírt dolgokat, de ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Az ilyen versenyen elvárható viselkedés, illetve inkább hozzáállás tehát nincs összefüggésben a résztvevő sportmúltjával. Mint minden, ez is csak emberi, csupán az ember intelligenciáján múlik…. Ami a frissítőasztal „megvédését” illeti a „lezabálás” ellen, erről több frissítőember külön kellett gondoskodjon a ponton. És akkor még nem említettem, milyen közlekedési káoszt lehet okozni egy ekkorka kis faluban. Persze, ez ellen nem lehet tenni, mert mindenki autóval kísér, tehát közlekedési dugó van, és lesz is. No de nem illik a futót autónkkal az árokba terelni, főleg nem az egyénieket….
Nagyon panaszosra sikeredett, pedig nem ez volt a célom. Pusztán szerettem volna valami módon megírni, mit tapasztaltam, és átadni annak, aki még ezt nem tapasztalta, hogy mi zajlik a mezőny elején. Háromszor futottam ezen a versenyen, de mindhárom alkalommal a mezőny vége felé kullogva, és ezekből semmit sem láttam eddig. Talán aki elolvassa, egy kicsit elgondolkodik a leírtakon…
A kedvemet egyébként nem vette el :-) Jövőre lesz mellettem, mellettünk egy picur, így még nem látom, milyen formában töltöm majd ezt a hétvégét a Balatonon. De ha másként nem is, valamelyik kerékpárút melletti panzió ablakából fogok szurkolni, és gondolni rátok, körbefutók… :-)
Hát hallod, köszi, hogy leírtad, amit segítőként megéltél! Én eddig is nagy tisztelettel néztem a szervezőkre, meg a sok önkéntes frissítőre, de most még inkább. Nekünk csak futni kellett. De azért arra még így is volt figyelmed, hogy megkérdezd tőlem, hogy jól vagyok-e. :) Sajnos Kenesénél nem láttalak, gondolom még akkor nem cseréltetek? Lehet egyszer én is bevállalok egy ilyet. ;)