Szép, meleg napra ébredtünk a verseny napján. Reggeli után kivonultunk a pályára, saját frissítőhelyet az amerikaiak és az írek között kaptunk. Kísérő híján alaposan kikésztettünk mindent az asztalkára, hogy ne kelljen sokat keresgélni. A délelőtti 10 órai rajt után elég sokáig meleg volt a levegő, sokat kellett inni, locsolni, és felavattam az LJtől kapott sótablettát is (bevállt :-)). Próbáltam inkább csak sósakat enni, és a központi frissítőről nem inni. Tartottam a központi ellátmányon kapható víztől, mert az tavaly már okozott gondokat nekem Madridban. Így én mindig az asztalunknál ittam, ahová levittünk több liter ásványvizet. Sokat segített az amerikai frissítőcsapat, mert mindig feltöltögették a poharakat a két literes palackokból, ráadásul többször kérdezgették, segíthetnek-e valamiben, igazán kedvesek voltak!

A gondok a 8. óra környékén kezdődtek, amikor megfájdult a bal forgóm. Nagyon korai volt még az ilyen jellegű fájdalmakhoz, ezért felkerestem az egyik masszőrt, hátha tud valami csodát művelni. Sikerült is csodát művelnie, mert a következő néhány körben nem fájt, de egy óra elteltével ugyanott tartottam, csak addigra már a jobb bokám is rázendített, ezért újra kiálltam ugyanahhoz a masszőrhöz. A forgómon ismét segített, de a bokámmal sajnos nem tudott mit kezdeni, így az fájt továbbra is. Újabb néhány óra, és kiálltam egy másik masszőrhöz, hátha ő meg majd a bokámat rakja rendbe. A másik masszőr az valójában két masszőr volt, és nem törődtek azzal, hogy mire panaszkodok, egyszerre kétoldalról nekem estek, és végiggyúrtak a fülem tövétől a kislábam ujjáig mindenhol :-) Persze jó volt, de a konkrét bajaimon nem tudtak segíteni. Néhány kör után odakéredzkedtem az amerikai csapat orvosához, aki egyébként magyar származású, és nagyon jó masszőr/gyógytornász (sorra járultak hozzá azon a soron a kanadaiak, svédek, stb. és mindenkit talpra állított), csavargatott, tekergetett, ropogtatott, a forgómat ő is ismét rendbe rakta, de a bokám továbbra sem javult semmit. Azt már tudtam, hogy a sok-sok masszőrlátogatás rengeteg időt elvett, és a 200 km-es álmomnak messziről integethetek, de a folyamatos futásért továbbra is próbáltam küzdeni.

Valahol a 16. óra környékén kezdett el a fájdalom az achillesembe is sugározni, és akkor kezdtem el érezni a térdeimet is. Ezen a ponton úgy döntöttem, a futást nincs értelme tovább folytatni, mert a tavalyi kanadai tapasztalatokból kiindulva egy-két óra futás után ebből egy maradandó sérülést lehet összehozni. Sérülést nem akartam, ezért két választásom volt, vagy kiállok a versenyből, és segítek frissíteni a fiukat, vagy a pályán maradok, és gyalogolok, ameddig tudok. A gyaloglás ment, mert a gyaloglépéssel nem terheltem annyira fájdalmasan a bokámat, és a kanyarokat is könnyebb volt bevenni. De nem volt könnyű döntés, hogy a futóverseny utolsó harmadát végigsétálom, vagy kiállok. Ezen a hezitáló ponton a svéd Anders lendített túl, aki akkortájt már legalább egy órája sétált, és mellémérve mintha a gondolataimban olvasott volna, mert azt mondta: ha már nem tudsz futni, gyalogolj, ha már gyalogolni sem tudsz, gyalogolj akkor is. A következő másfél órát együtt gyalogoltuk hát, beszélgettünk. Kihasználtam az alkalmat, és meséltem neki az UB-ről, sok-sok szépet J Azt ígérte, majd egyszer eljön, különösen, hogy nem én vagyok az első, akitől jókat hallott róla. A verseny csúcspontja, ha lehet így fogalmazni, számomra talán az volt, amikor a 19. órában csatlakozott hozzám Irina Koval. Valójában Edit után érdeklődött, de aztán ott maradt mellettem sétálni, mert egyéb okok miatt ő sem tudott/akart futni tovább. Megkérdezte, gond-e nekem, ha együtt gyalogolunk a verseny végéig. No már hogy lenne, nekem a megtiszteltetés :-) Innentől gyakorlatilag végigcsacsogtuk a hátralévő 5 órát, de mindemellett tempósan gyalogoltunk. Az edzője befrissített engem is, valami meleg, gyümölcsös csodaitalt kaptam, de a nevét sajnos nem sikerült megjegyeznem. Mindenesetre finom volt, és nem voltam utána éhes. És az utolsó órákhoz kötődik még egy számomra örökké emlékezetes pillanat, mikor Irina kezdeményezésére hátulról két oldalról belekaroltunk Inagaki Sumie japán futónőbe. Róla annyit kell tudni, hogy a verseny 20. órájáig vezette a női mezőnyt, utána viszont sérülés miatt már csak sétálni tudott, de nem hagyta el a pályát. Így, összekarolva sétáltunk néhány száz métert, és közben kattogtak körülöttünk a fényképezőgépek. No nem miattam, de én is ott vagyok :-) Hát, ha másért nem is, ezért a pillanatért mindenképp érdemes volt átutazni a fél világot :-).

Számomra az a tanulság, hogy kerülnöm kell a betonos pályákat a jövőben. A verseny után eléggé bedagadt a jobb bokám, jegeltem, vizesborogattam, mostanra már rendbejött. Ez nem túl jó ahhoz képest, hogy ezt az állapotot kb. 130 km futással, és kb. 40 km gyaloglással értem el. Mindemellett bízom benne, hogy csak évek kérdése, és meg fognak erősödni az izületeim is kellőképpen. Most ennyit tudok, ennyire vagyok képes, ez a realitás, és egyáltalán nem vagyok csalódott!

A verseny rendezése egyébként a tavalyi kanadai rendezéshez képest kiemelkedően jó volt! Voltak persze kényes kérdések, pl. a mobil wc problémája, de törekedtek a helyzet jobbítására, még ha nem is sok sikerrel. A koreai emberek pedig elképesztően jó szurkolók. Ennyi embert lelkesen szurkolni a kordon mellett ultraversenyen én még nem láttam. Késő éjszakáig kinn voltak, és már hajnalban szivárogtak vissza szurkolni. Ott szurkolt pl. Lupus alteregója is, csak ázsiai arccal :-)