Szóval csak végre le akartam már írni, hogy miért is lett nekem a futás fontos. Ma beszélgettünk az Emberrel, hogy neki illetve nekem mi a véleményem a nagytávok futásáról vagy a Camino legyalogolásáról, vagy a Gerecse 50-ről akár. Ő nem érti, amit én kezdek sejteni, hogy miért is jó önmagunkat legyőzni. (Amúgy lassan 6 éve nem tudom, hogy hogy a bánatba lehetne rábeszélni arra, hogy rendszeresen mozogjon...) Minden ilyen teljesítmény egy lépcső számomra az önismeretben.

Na de, nem is ez a lényeg. Tavaly, amikor Apukám már nagyon rossz állapotban volt, elhatároztam, hogy idén lefutom a félmaratont. Már akkor tudtam, hogy sajnos nem érte, nem miatta, hanem az emlékére. Ezt az egész készülést, a távval való szép lassú lelki és fizikai barátkozást és majd magát a versenyt az ő emlékének ajánlom. És talán azért is csinálom, mert én amennyire tudom, megpróbálom megelőzni, hogy az én szervezetemben is kialakuljon az a szörnyű betegség, mert nála sem kellett volna feltétlenül így lennie. Én tudom, hogy sokkal tartozom a futásnak (még több kilométerrel), sokszor rakta össze a széttört lelkivilágomat, és sokszor rázott egybe megint. Na, csak ennyit akartam még magammal tisztázni.