„Az életben csak azok a dolgok érnek valamit, amikért küzdeni kell."

Vannak dolgok, amikért érdemes küzdeni. Egy gondolatért, egy érzésért, azért, hogy a végén azt mondhasd: Igen megcsináltam. És valakiért. Én talán mindegyikbe tartozom egy kicsit, de mégis az utolsó a legfontosabb nekem.

Régóta sportolok rendszeresen, bár az utóbbi években csak erőlködés az, amit csinálok. Korán kezdtem és nagyon-nagyon sokáig kézilabdáztam. Máig ez számomra a legkedvesebb sport. Aztán jöttek az egyetemi évek és egyszer csak eljött az az idő, amikor már nem lehetett összeegyeztetni a kettőt. Innentől kezdve munkálkodott bennem valami, amit nem igazán tudnék megfogalmazni. Tudtam jól, hogy amit eddig elértem, és amit tettem már a múlté, de amit adott nekem ez a sport az örökre az enyém marad. Ez a sport tanította meg nekem azt, hogy nincs lehetetlen, hogy soha ne adjam fel, és hogy szeressem a mozgást. És ez a sport adta nekem őt. Ő Gabi.

Mondanom sem kell, hogy ha valaki igen aktív életet él és egyszer csak már nem sportol aktívan és jobbára otthon ül és olyan alkatú, mint én akkor hamarosan rádöbben arra, hogy a súlya lassan de biztosan eléri a 100 kg-ot, majd jön a 110-120-130. Tavaly ősszel érett meg bennem az elhatározás hogy ez így nem mehet tovább. Elkezdtem valami sportolási lehetőség után nézni és bár nem tudatosan, de a volt iskolám orvosi szobájának futópadján találtam magamat. Ezért köszönet mindenkinek, aki ezt lehetővé tette.

És elkezdtem futni. Nem bírtam sokat. 10-15-20 perceket, de ezek számomra nagyon megterhelők voltak és nem csak fizikailag. lelkileg volt nehéz feldolgozni, hogy nem tudom megcsinálni. De ezek a futások erősebbé tettek és jó néhány alkalom után, igaz, hogy nagyon fáradtan, de sikerült a 30 perc lefutása a padon. Aztán jöttek a vizsgák és a futás egy ideig szünetelt. De ekkor már tudtam hogy más év jön, más évnek kell jönnie. Idén január 1-jén kezdtem el diétázni (amolyan újévi fogadalomként, amit ugyebár nem szokás betartani) a saját elgondolásom alapján. 120 kg-ról indultam és bár voltak nehéz pillanatok és éhesen alvás és éhesen tanulás, de végül is sikerült pár hónap alatt 100 kg-ra lemenni. Erről az időszakról csak annyit, hogy ha nincs Gabi mellettem, akkor soha, ismétlem soha nem ment volna. Vannak olyan dolgok, amiket egyedül - akármilyen erős is az akaratereje valakinek - egyszerűen nem lehet végigcsinálni. Köszönöm.

Szóval elértem végre a bűvös 100-at és már csak valami mozgásféle hiányzott. A közelben rátaláltam egy fittnesz-teremre, ahova márciusra beiratkoztunk. Ő és én. Nem mondhatom, hogy jól éreztük magunkat, mert hazudnék. Az igazság az, hogy nagyon jól éreztük magunkat. Naponta, kétnaponta mentük és némi kerékpározás, súlyzózás, láb- és karizom, majd hasizom „erősítés" után jött a mindkettőnk által kedvelt futógépes kocogás- futás- sétálás. Már ment a 40-45 perc is és mindig nagyszerű érzés volt megállítani a gépet és látni a kijelzőn piros számokkal, hogy mennyi is esett ma jól.

Aztán jött egy újabb vizsgaidőszak és az ilyenkor „már" szokásos sportmentes életmód. Azaz csak jött volna, mert az igazsághoz hozzá tartozik, hogy néha-néha be-becsúszott egy kevés mozgás is. És segített. Segített életben tartani a lángot, amiről akkor még nem is tudtam, hogy létezik csak sejtettem és reméltem. Olyannyira, hogy mikor vége lett és felmentem Pestre pihenni egy hetet, mindennap lementem az Orcy-kertbe és köröztem. Köröztem, mert jól esett, és mert tudtam, hogy használ, és mert azt mondtam Neki, hogy ma is futni fogok. És a futások alatt átgondoltam az elmúlt időszakot, hogy mit tettem eddig magamért és Magunkért. És nagyon-nagyon sokat gondoltam rá, aki most már dolgozik, és nem lehet itt velem. Fizikailag legalább is nem. Így telt a nyár. Itthon is eljártam futogatni. Biciklivel kitekertem egy salakpályához és a 35-40 °C - os déli napsütésben róttam a köreimet. Nem írom le, hogy közben min járt az eszem, de erőt adott ahhoz, hogy másnap vagy harmadnap ismét elővegyem a biciklit és menjek „körözni".

Elérkezett augusztus 18. Én egy hirtelen ötlettől vezérelve azt mondtam Gabinak, hogy miért nem futjuk le az augusztus 20-ai Karneváli futást. 4500 m és talán még nekünk is menne. De 20-án reggel „elalvást imitálva" és a nem túl jó időre hivatkozva nem mentünk el. Nem mondom, hogy megbántam, de azóta is nehéz szívvel gondolok arra a napra. Viszont ez a kudarc erősített meg abban, hogy én rajthoz akarok állni egy versenyen. Így hát leültem a net elé és elkezdetem keresni. Aznap mikor felhívtam Gabit és elmondtam neki, hogy a Plus Minimaraton a mi távunk (7400m) még meg sem lepődött. Kidolgoztam egy edzéstervet erre a távra a netről összeszedett dolgokból és többé-kevésbé betartva készültünk életünk első olyan versenyére, ahová saját akaratunkból megyünk el.

Én két dolgot nem szerettem: a tömeget és a futást. Egy futóverseny pedig mi másról szólna, mint e két dolog egyvelegéről.

Elérkezett a nagy nap, 2007-09-30, vasárnap. nem igazán éreztem jól magam, mert 2 nappal előtte pénteken futottunk egyet a Duna-parton és én még éreztem a lábamban. De már nem volt visszaút. Elindultunk, és míg én próbáltam magamat lelkileg felkészíteni a távra a villamoson Gabi is úgy tett mintha komolyan venné a dolgot, de azért be-becsúszott egy két mosoly is a részéről. Aztán már a villamoson feltűnt, hogy milyen sok rövidnadrágos, kulacsos, sportcipős utazik velünk. A ligetben aztán már én is tudtam mosolyogni. Átöltöztünk és magunkra aggattuk a rajtszámokat. Ilyet se csináltunk még soha. Eleinte elég furán éreztem magam, de látván a többi rajtszámost elszállt a kezdeti bizonytalanság. Elhatároztuk, hogy nem érdekel minket más csak az, hogy fussuk le a távot és hogy érezzük jól magunkat. A kitűzött idő 41:00 lett. Aztán már ott találtuk magunkat a tömegben és mi is integettünk Talmának, no meg Béres Alexandrának, nehogy kilógjunk a sorból. Végül indulás előtt még egy bátorító puszit nyomtam Gabi homlokára, ami inkább engem bátorított és elindultunk. Az elejét én diktáltam, hogy még véletlenül se fussuk el az elejét aztán Gabi vette át a tempót. Minden kilóméternél jött a megszokott „jól vagy? minden OK?" pacsi. Így fordultunk rá a célegyenesre, ahol Gabi rám nézett és azt mondta, hogy ő megfutja a végét. Én mondtam, hogy megyek én is, de csak 200m bírtam, aztán elkezdtem lemaradni. Előttem ért be kb 60-70 méterrel. Az időnk pedig a bűvös 41:00 lett. Az egyetlen hiányérzetem, hogy „üres kézzel" futottam be a célba, egyedül. A következő dolog, amire emlékszem,, hogy én iszom a rostos levet ő pedig majszolja a csokit.

A végeredmény? A tömeget még mindig nem szeretem. De legközelebb én is fogok mosolyogni. Már a villamoson is. Azóta is lejárok futni sokkal rendszeresebben, mint azelőtt és sokkal többet és sokkal jobban esik. De még mindig vele a legjobb futni.

A jövő? A terv egy újabb fogyás kb 90 kg-ra és aztán jövő októberben egy igazán nagy dolog. Egy maraton. Az első.

 Egy év telt el azóta hogy elkezdtem és minden megváltozott. Más célok, más motiváció. De Gabi maradt.