Életem sportjai
Rubner
| 2014-01-05 18:08:53 |
2 hozzászólás
Szombat reggel volt. Ahogy felébredtem, tekintetem az ablak felé fordítottam, mert tervem volt a mai napra. Ám az elképzelésemhez szükségem volt a kedvező időjárásra. Kitekintve a szobámból, mosoly terült el arcomon, mert a nap sütött, s már hallottam a madarak zenéjét is. Csodás napra virradtam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem lepődtem meg, mivel napok óta szép idő volt, s a meteorológusok is kedvező időt jósoltak. Nyújtóztam egyet, s sorba vettem a testrészeim épségét. Elégedetten vettem tudomásul, hogy jól vagyok. Izomláz nincs. Húzódás, fájdalom nincs. Fittnek és egészségesnek éreztem magam, alkalmasnak a mai tervem végrehajtására.
Az első utam a hűtőhöz vezetett, ahol a már tegnap megtervezett reggelit vettem magamhoz cornflakes és tej kombójában. Az ízletes reggeliről tudtam, hogy megfelelő energiát ad, de nem fekszi meg a pocakom, így a tervezett eseményen nem lesz belőle problémám. A reggeli elfogyasztása után a kötelező fürdőlátogatás jött, majd a korábban kikészített futónadrág, lélegző sportfelső, sportzokni, és a megfelelő, kiváló minőségű futócipőt vettem magamra. Fogtam egy ásványvizes palackot, egy energia csokit, egy banánt és készen álltam az indulásra. Fürgén lekocogtam az autómhoz, s lelkemben az izgalom gyönyörteljes remegésével Tata felé vettem az irányt. Az élet szép, a nap süt, a város éled. És én megyek Tatára futni a tó köré. Mi lehet ennél gyönyörűbb? Mi lehet ennél szebb? Talán a paradicsomban érezheti hasonlóan magát az, akinek oda van belépője.
Megérkezésemkor örömmel láttam, hogy már sokan gyülekeznek az eseményre, melyre én is beadtam a nevezésem. Tófutás. 7 km–es táv. Úgy véltem, az elmúlt három hónap, átlagosan heti egy edzés a tó körül elég lesz arra, hogy egy kellemes, számomra boldog, jó érzésű futóversenyen vegyek részt. Nem voltam én beképzelt. Világos volt, hogy nem leszek az élbolyban. De a középmezőnyben azért talán joggal érezhettem magam. Ahogy szétnéztem, örömmel vettem tudomásul, hogy a kollégák a kisgyermekektől a nagyszülőkig terjedő széles skálán helyezkednek el. Számomra így egyértelmű és világos volt, hogy a 6-10 évesek nem lesznek ellenfelek és azért az 50–en túliak sem nagyon. S tekintettel arra, hogy jó sokan voltak e két kategóriába soroltak, biztos voltam abban, hogy szégyenkeznem nem kell majd. Természetesen jelen voltak a vérprofik is. Ők már nyújtottak, csoportba verődtek. Világhíres márkák hirdették a futók komolyságát, hisz áldoztak a futás oltárán anyagilag is. Karórákat viseltek, melyek egyenesen a Marsra telepített adótoronnyal kommunikáltak, s egyeztették a tizedmásodperceket a világ minden szegletében. Egyébként egy hasonlóan komoly óra az én kezemen is volt, hiszen azért mérni kell az időt, hogy lássam a fejlődésem ütemét, melyre nem is volt panasz. Kezdetben 59 perc volt az időm, ami az elmúlt hetekben lement 41–re. Azért ez szép teljesítmény, úgy véltem. Ezzel már lehet kezdeni valamit. Számításom szerint 40 perc alá fogok menni a verseny, a lelkes közönség és a futótársak hatására. De visszatérve, a profi társaság már kisebb etapokat iktatott be, így melegítvén be magukat. Ebben én két okból kifolyólag nem vettem rész. Elsőnek ott volt, hogy nem tartottam magam vérprofinak, és egyébként is ki a fene fogja itt játszani az eszét. Másrészt pedig örültem, ha lefutom a teljes távot, nem még előtte itt össze-vissza futkorászni. Ekkor a nevemen szólítottak. Meglepődtem, mert nem számítottam arra, hogy ismerőssel fussak össze. Olyan emberkék, akiket korábban már láttam futni itt, azért voltak, ám most egy haverom közeledett hozzám, s érdeklődött, hogy mégis mit keresek én itt. Jeleztem neki, hogy tekintettel a bazi nagy rajtszámra a mellemen kitalálhatta volna, hogy futni jöttem. Örült nekem, bár arcán mintha a kétkedés árnya suhant volna át. Az utóbbinak nem tulajdonítottam jelentőséget. Mivel én is örültem neki, kicsit beszélgettünk és jelezte, hogy esetleg futhatunk együtt. Ezzel egyetértettem, hisz így mindjárt még hangulatosabb lett a rendezvény. Ekkor hangosbeszélőn felszólítottak a rajthely elfoglalására. És kezdetét vette életem legdurvább 40 perce, melynek pontos rekonstruálására csak másnap kerülhetett sor e futó haverom segítségével.
A kezdeti tolongás hamar megszűnt. Sajnos tapasztalat hiányában nem tudtam, hogy a testem az izgalom, a verseny hatására olyan mennyiségű adrenalint termel, ami nem engedi érzékelni sem a fájdalmat, sem a fáradtságot. Így azt sem vettem észre, hogy a szokásos átlagsebességem háromszorosával indultam útnak. Kedélyesen és felettébb bizakodva ismertem fel, hogy sebesen haladok el a népek mellett és hagyok le szinte mindenkit. S közben éreztem, hogy lábamban erő, tüdőmben oxigén és olyan visszafogott dinamika van bennem, hogy az előre megálmodott 40 percen belüli idő már nevetségesen könnyűnek tűnt. Rakéta. Ez a szó fejezte ki legjobban az akkori érzést, mely körülölelt.
Sajnos ez az érzés pár perc múlva kopni látszódott, mert teljesen váratlanul szédülni kezdtem. Az 500-szoros adrenalin kezdett a szervezetemből kiürülni és a túlterhelt tüdőm igényelni kezdte a hiányzó levegőt. Így némileg vissza kellett, hogy vegyek a tempóból. De semmi gond! Volt miből visszavenni. Jutott is, maradt is. Ugyan már gyerekek, még mindig száguldottam. Örömmel vettem tudomásul, hogy feszes, jó tartást tudok produkálni. Szinte láttam magam kívülről, s elégedett voltam ezzel a látvánnyal. Egyértelműen itt volt a helyem. S bizton állíthatom, hogy senki nem gondolhatta volna, hogy nem vagyok a futás ősrégi szerelmese.
Igen ám, de újabb két perc után éreztem, még több oxigént igényel a tüdőm, s mintha a lábam is zsibbadni kezdett volna. A korábbi erő, mely átragyogta a combom, valahol mintha elveszett volna. Ismét lassítani kellett, de nincs gond. Még mindig egész jól haladtam. Ekkor a haverom megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Mondtam volna, hogy persze, ám meglepve tapasztaltam, hogy nem vagyok képes válaszolni. A gondolat megszületett, sőt a szám is mozgott, ám a tüdőm – ésszerű meggondolások végett - letiltotta, hogy másfelé is irányítsak levegőt. Egy rohadt szót sem tudtam kipréselni a számon, így inkább bólintottam. Ebben a pillanatban valami furcsa hangra lettem figyelmes. Mi a fene – kérdeztem magamtól. Ki az az idióta, aki ilyen sípoló tüdővel idejött futni? Ki az az elvetemült szerencsétlen, aki ilyen asztmás hörgővel itt próbálkozik? A sajnálat úrrá lett rajtam. Sosem értettem, hogy beteg emberek miért erőltetik azt, ami nekik nem megy. De hol ez a segítségre szoruló asztmás hörghurutos emberke?
Pár másodperc alatt rá kellett jöjjek, ez a szerencsétlen én vagyok Az én tüdőm lázad és ordít, hogy túl van terhelve és a beteges sípolás belőlem jön. S csak remélni tudtam, hogy ezt én hallom egyedül, mert a szégyent nehezen tudtam volna elviselni. A tempót ekkor még visszább vettem. De a bajok még csak most kezdődtek. A kolléga – korábban haverom – vigyorogva kérdezte, hogy „na, mi a baj, elfogyott a szufla?”. Felrémlett bennem, hogy szájon vágom, ám jelenleg a megfulladás ellen küzdöttem, így egyelőre ezt későbbi időpontra halasztottam. Ismét rákérdezett, hogy jól vagyok-e, s minden rendben van-e. Olyan düh kapott el, hogy kipréseltem egy mondatot magamból. „Vedd már észre bazdmeg, hogy nem tudok beszélni!”
Így utólag már tudom, hogy azért nem bántódott meg, mert észrevette, hogy halálomon vagyok, s ő is csak aggódott. Be kellett ismernem, már nem nagyon vettem tudomást a körülöttem folyó világról. A látásom beszűkült, a tudatom kikapcsolt. Én is kezdtem komolyan aggódni.
Ránéztem az órámra, s csalódva tapasztaltam, hogy képtelen vagyok az izzadtságomon át megnézni milyen a részeredményem. A tüdőm lényegében átment sárgarigóvá és folyamatosan fütyült, a lábaimat már rég nem éreztem, a karomra valaki súlyzókat helyezett és folyamatosan esett rám az eső. Vagy csak ennyire izzadok? S ekkor még a táv felénél sem voltunk!
Összeszedtem magam és tartalékaimat is mozgósítottam. Korábbi énképem már a múlté volt. Mit érdekelt engem, hogy milyennek lát a tisztes nézőközönség. Mit foglalkoztam azzal, hogy mit gondol rólam a futók hada? A lábam rogyadozott, a karom fityegett, a tüdőm úgy sípolt, hogy a közeli focipályán állandóan állt a meccs, mert azt hitték a bíró spori szabadrúgást ítélt. A fejem úgy lógott, hogy volt olyan pillanat, amikor az orrom súrolta a betont. De acélos akaratom ismét győzedelmeskedett, s felvettem egy normális sebességet, amit igyekeztem megtartani. Ekkor balra tekintve megláttam őt. Azon a napon nem először. A rajtnál is láttam már. Akkor még azt hittem, valakit kikísért a futásra. Mondjuk az unokáját. Ősz bácsika volt, tréning gatyóban, lábán valami békebeli tornacsuka, arcán mosoly. Rám mosolygott. Még biccentett is. Köszönt. Megöllek Te! Mit szedsz? Hová rohansz? Ne fuss el Te! Futott át agyamon a gondolatok sora. S mire felocsúdtam, a bácsika tovaszaladt. Ez tuti valami ufó. Ám ekkor a jobb oldalamon érkezett egy néni, hasonló szerelésben, mint korábban a bácsi. Ránézésre a közeli 100-as boltban dolgozhatott, mint pókháló-eltávolító. Alakjából ítélve az elmúlt 50 évben szült négy gyereket és a legfiatalabb gyerkőc is már vagy 20 lehet. Nos, az ilyen típusú nénik azok, akik a zebrán úgy mennek át, hogy mire átérnek, addigra öt kilométeres kocsisor alakul ki a zebra előtt. Szóval ez a nénike még csak nem is köszönt. Futtában egy bátorító mosolyt küldött felém és simán elhúzott a többiek után. Nem mondom, hogy megállt a szívem. Még azt sem, hogy kikészültem. Ehhez már nekem rég nem volt erőm. Viszont a fejemben a biztosíték simán lekapcsolt. Aztán egy még idősebb érkezett és hagyott le minden gond nélkül. Basszus a nyugdíjas klub lelkes tagjai nem hogy beértek, de úgy hagytak állva, hogy ha nem hallom a ziháló tüdőm, még azt hittem volna, hogy állok. Mi a bánat van itt kérem? Én! Én vagyok a fiatal, erős férfi. Mit szednek ezek a banyák? Ebben a pillanatban azonban újabb sokk ért. Aki még nem élt át ilyet, az fel sem foghatja milyen az, amikor a torok smirgliszárazra szikkadt, mert a levegő oly gyors mértékben jön-megy, hogy kiszárít minden útjába lévő felületet. Nos, ahhoz, hogy ilyen mértékű légmozgást lehessen létrehozni, az kell, hogy a száj folyamatosan és nagymértékben nyitva legyen. Azonban ez segítette hozzá a reggel még vidáman ébredő katicát ahhoz, hogy akadály nélkül berepüljön a nyitott számon és sátort verjen a mandulámon. Kérem szépen! Ha eddig fuldokoltam, az semmi volt ahhoz képest, amit a Mahagóni Pizzéria teraszon ülő közönsége végignézhetett e jeles napon. Szegény népek éppen ételüket fogyasztották volna e festői környezetben, mikor megláthattak engem csutak izzadtan, remegő lábakkal, amint fuldokolva, bokákolva igyekszem megszabadulni céklavörös fejjel az „édes” katicától. Nem mondom én, hogy eldobták a villájukat. De hogy senki nem evett aznap már többet, az teljesen biztos.
Még ki sem hevertem a sokkot, még alig vettem fel újfent a ritmust, mikor agyam valami teljesen nem odaillőt jelzett. Zörgés, zötyögés, ricsaj, csörömpölés hallatszott mögülem. Erőm természetesen nem volt ahhoz, hogy hátranézzek, így egy életem egy halálom, ha elütnek, hát elütnek - gondoltam. Majd saját halottjának tekint a TAC és kész. Én tuti, hogy nem mozdulok semmi feleslegeset. Szégyellem, ami ezután történt, de megtörtént. Perifériámban, amely már elég szűk volt, először egy kerék jelent meg. Ha van erőm, odakapom a fejem, így csak magamban csodálkoztam, s vártam mi jön ki ebből. Aztán megláttam egy fémcsövet. Majd egy szerkezet bontakozott ki, minek hatására már csak elfordultam. S ekkor lényegében simán kaptam egy szívinfarktust. Egy fullos babakocsi ment el mellettem, mögötte egy sportszerkóba öltözött csávó, aki kedélyesen nézelődött, miközben futva tolta a babakocsit, benne a vidáman skubizó gyerekével. Mikor mellém ért, a következő kérdés hagyta el ennek a maffiavezérnek a száját: „Ne haragudj, nem tudod: messze még a cél?”
Átfutott az agyamon, hogy szarok a futóversenyre, megállok, kipihenem magam, s utána úgy megverem a csávót, hogy a gyerek fogja hazatolni őt. Arra is gondoltam, hogy lehet, már hallucinálok. Ám mégis a józan ész győzött és megcsináltam azt, ami a legkevesebb energiával járt: intettem a fejemmel, hogy nem. Én úgy éreztem, a vállamat is felhúztam kissé, de ebben nem vagyok biztos, hogy sikerült. A csávó miután úgy érezhette, hogy barátságtalan vagyok, egyszerűen elkocogott a babakocsiját maga előtt tolva. Nem nagyon tudom leírni azt a sokkot, melyet futva kellett kihordanom. Talán Rocky Balboa érezhette így magát, miután már negyedszer számolnak rá egy meneten belül, de ő dacára a fizikának igyekszik felállni és folytatni a mérkőzést. Én is folytattam a futást, bár már simán agyhalott voltam. Teljesen elfáradtam, végső tartalékaimat feléltem. Homályosan láttam, hogy egy mentő kísér utamon, benne a személyzet, kezükben az újraélesztő készülék beélesítve. Én viszont még haladtam. Futásnak már nem nevezném a dolgot, de nem adtam fel. Ekkor utolértek és megelőztek a kis lurkók, a korábban már szemrevételezett 6-10 évesek. Nevetgéltek, dumáltak, bohóckodtak. Sírtam, amit szerencsére senki nem látott a rajtam lezúduló izzadtság miatt. Az oldalam szúrt. A tüdőm menüettet sípolt, a fejem zúgott. Már csak foltokat láttam, azt is csak elvétve. A kezem kontrollálatlanul előre-hátra csapódott. Ekkor megbotlottam és kis híján orra estem. Visszanéztem, hogy mi lehetett az, amiben a lábam elakadt, s felfedeztem, hogy egy tücsök lehetett a tettes. Már annyira sem tudtam felemelni a talpam, hogy őt átlépjem. A nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt és a fogaim kocogásából tudtam már csak, hogy még élek.
S ebben a pillanatban megláttam a Célt. Hogy az milyen gyönyörű volt! Soha életemben nem örültem semminek annyira, mint a Célnak! Ahogy közeledtem, egyre többen álltak két oldalt, s valamit mondhattak, mert hangot hallottam, de értelmezni már nem voltam képes. Ebben a pillanatban a korábban még haveromnak vélt egyén lépett ki a tömegből és üvöltötte felém: „még pár méter, húzzál bele”. Nem is tudta, mennyit segített. Az agyam utolsó dühe által generált erővel beléptem a célba, amely vonal elhagyása után nemes egyszerűséggel összeestem. Ekkor hozzám lépett a korábban már látott bácsika, lehajolt felém és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Ezek a sportemberek. Figyeltek rám. Az aznapi kommunikációmat megtartva bólogattam neki, s talán még a kezemmel legyinthettem is, mert a mozdulat befejezésével simán arcul vágtam magam. Szerintem ott fent elfogyott az erő a karomból és rongyként esett az fejemre. Ezt követően a srác lépett hozzám, akivel a futást kezdtem,- korábban haverom - s vigyorogva mondta, hogy az ő ideje 37 perc, de ez most egész rossz, mert volt már 26 is. Itt már tudtam, hogy beszerzek egy fegyvert és lelövöm.
Egy órácska regenerálódás után már képes voltam a kezem a szemem elé tartani, s megnézni az időeredményem. 51 perc volt. Eldöntöttem, hogy én soha többet ebbe az életbe semmilyen futóversenyen nem fogok indulni. Nagy nehezen felálltam. A lábaim valaki sínbe tette, mert
a: nem hajlottak,
b: nem bírtak el.
Elbicegtem a kocsimig. Beültem és elindítottam a járművet. Hazahajtottam, majd röpke 30 perc alatt felértem a második emeletre. Az előszobában lerogytam, s számbavettem testrészeim épségét. Az izmaim lázadtak, görcsöltek és feszültek. Mindenem fájt és egyszerre volt hányingerem és pusztító szomjam. Büdös voltam és kimerült. A tüdőm égett, s egyértelmű volt, eljött a vég. A lábamról lefejtettem a csukát. Remegő lábfejeim hervatagon lógtak, felállásra nem is gondolhattam. A hűtő olyan távolságra volt, hogy oda csak autóval indultam volna el. Fáradtságom úrrá lett rajtam. Reszkető szám sarkában vékonyka hab rezgett, s magával rántott a jóindulatú tudatlanság. Így aludtam öt órát a szobám ajtaja előtt, félúton az ajtó és az ágyam között. Álmomban bicajjal jártam és röhögtem a verejtékben fürdő futókon a tatai tó körül. . . . .
Utunk az első félmaraton lefutásáig,
avagy Horváth Fruzsina és Rába György vesszőfutása az őrületbe.
Rubner
| 2014-01-04 20:25:44 |
5 hozzászólás
A dolog úgy kezdődött, hogy rájöttem: valóban nagy a hasam. Ezt a tényt az a momentum támasztotta precízen alá, hogy a cipőm bekötésének háromszor indultam neki, és kizárólag szuszogva bírtam teljesíteni a feladatot. Ekkor döntöttem úgy, hogy itt valamit tenni kell. Felmerült a tépőzáras típusú lábbeli beszerzése, de ezt végül elvetettem, mert mostanában nem sűrűn láttam ilyen kivitelt az üzletekben, meg hát egyébként is. . . A legjobb lenne talán lefogynom. Ehhez több módszer is az eszembe jutott, kezdve valami update marhaságtól a fosatós káposztán át a léböjt-kúráig, de ezeket elvből elvetettem, no meg azért is, mert mikor megpróbáltam, simán kihánytam. Így nem maradt más, mint valami mozgást találni, ami segíthet a fent említett probléma megoldásában. Miután minden mozgás alapja a jó társaság, így rávettem egy kedves ismerősömet, név szerint Fruzsit, hogy vásároljunk fitness-bérletet, s vágjunk neki a futásnak, mert az nekünk jó lesz. De ha nekünk nem is, az edzőteremnek mindenképpen, mert fizetővendégek leszünk. Fru mindig is szerette a teljesen hülye ötleteket, így elsőre igent mondott, ám közölte, hogy tuti nem vesz bérletet, mert ő jógahívő, így ha nagyon könyörgök - és csak a barátságunk kedvéért - hetente egyszer lejön velem edzeni, bár nem érti, miért pont futni, de hát a barátság az barátság. Mikor megtudta, hogy utána wellness-látogatás a jutalom, felvetette, hogy mi lenne, ha mégis venne bérletet, de csak a spa-ba. Úgy a többit akár ki is hagyhatnánk. Hosszas vita után egy borús novemberi napon érkeztünk az edzőterembe. Odaballagtam a futópadhoz és bemutatkoztam neki. Ekkor ért hozzánk Fru, s megkérdezte mi ez az ormótlan gép. Na, jól kezdődik - gondoltam, de már mondta is, hogy csak viccelt, persze, hogy látott már ilyet. Valami prosiban, meg a tévében is. Szóval csak azt mondja meg valaki, hogy kell bekapcsolni és már futna is tova. Fel is állt a gépre, s jelezte, hogy nem nagyon szeretne csicska 8-as tempón kezdeni. Mindjárt fel is nyomta 10-esre a sebességet. Én persze röhögtem, mert tudtam, hogy mindjárt meghal, de 20 perc után rájöttem, hogy komolyan gondolta. Jólvanna - akkor talán én is felvenném a tempót, így az addigi 6-osról átváltottam 8-as fokozatra. Esküszöm még a hajam is lobogni kezdett. Élveztük nagyon.
Másnap reggel ébredés után a következő sms jött Fru-tól: "Ne haragudj, de anyukád tuti csuklik. Nem bírok lábra állni." Nevettem, mert vicces lány, s felálltam volna, de a lábaim engem sem bírtak el. Simán összeestem. Két napig nem tudtunk járni. A buszra idős nénik segítettek felszállni, s szó nélkül adták át a helyüket a két rokkantnak. A lépcsőn sírtunk és csak arra mentünk, ahol lift is volt. A wc-re pedig egyszerűen ráejtettük magunkat, én pedig letéptem a csapot, amibe kapaszkodtam, mikor fel akartam állni. Barátnőm bejött a ricsajra és csak bámult, hogy ülök a budin, ölemben a lekapott fürdőszobai kellékkel. Szereled? - kérdezte ártatlanul, amire én inkább nem feleltem. . . Ekkor látogattam meg először a bioboltot és költöttem el egy nagyobb összeget különböző edzés előtti és edzés utáni kencékre. Később inkább beszálltam a boltba résztulajdonosként, mert annyi lóvét hagytam ott, hogy már a tulaj is megsajnált. Haszna persze egy szál se volt a sok cuccnak, de a hit! Az nagyon fontos! A másik mágikus szer a szőlőcukor volt. Nagy tételben fogyasztottam, aminek az lett a hatása, hogy ma már a látványa esetén is hányási rohamom van. Az egészben egy jó dolog volt, mégpedig az edzések utáni wellness-látogatás, melyben egyenesen verhetetlenek voltunk. Órákat képesek voltunk ejtőzni és nem csinálni semmit, azon kívül, hogy az őrületbe kergettünk mindenkit a dumálásunkkal. Tényleg megérte bérletet váltanunk...
Valamikor januárban odavetettem Frunak, hogy mi lenne, ha
lefutnánk áprilisban a Vivicitta 10 km-es távját. Lazán lehülyézett és nézte tovább a Paprika tévét, miközben halálos iramban futott a gépen. Valójában ritkán hülyézett le, így komolyan vettem, amikor
| |
| Fruzsi inkább a jógában hisz |
igen. Nem erőltettem tovább a gondolatot. Egészen két percig. Szerintem képesek lennénk rá - mondtam. Ekkor - szokásához hűen - 15 percig magyarázta, hogy miért NEM tudjuk lefutni. Nekem tele is lett vele a hócipőm, így nem forszíroztam tovább az ügyet. Már kifelé mentünk a teremből, mikor rám nézett és annyit mondott, hogy jó. Fussuk le, de tudjam, hogy nem vagyok normális. Vigyorogva mentem haza. Tudtam, hogy meggyőztem és még jobban tudtam, hogy itt az ideje, hogy végre ne 5 km-eket fussunk, hanem 8-akat. De hogy fogom erre rábeszélni?
Március idusán otthon nézegettem a Vivicittá nevezési lapját kitöltés céljából, amikor szörnyű gondolatom támadt. Valami ördög bújhatott belém, mert az a gondolat fészkelődött a fejembe, hogy ha már Vivicittá-t futunk, akkor futhatnánk akár félmaratont is. Miért is ne? Rögtön fel is hívtam Fruzsit. Te hülye vagy! - mondta ismét minden bevezetés nélkül. De jó. Benne vagyok, viszont még soha nem futottam nem futópadon, és ott is csak 8 km-t. Sebaj. Majd futunk és növeljük a távot. S amúgy is, most majd maximum megnézed a Paprika tévén az ismétléseket is. Ha másra nem is lesz jó ez az egész, de kiváló szakács lesz belőled. . . Így lesétáltunk a teremhez, felmentünk szokásunknak megfelelően lifttel az emeletre és beállítottuk a távolságot 12 km-re. Másnap dezsavű érzésem volt. A lábaim ismét nem bírtak el, de most a vállaim is leszakadtak. Viszont rögtön jó kedvem is lett, mert tudtam, hogy Fru sem lehet másként. Csak ne találkozzak vele pár napig, mert tuti lever. . .
Egy havas áprilisi napon :) a wellnessben ejtőztünk, mikor felvettem, hogy miután futni sem tudunk és gyíkok is vagyunk, mi lenne, ha legalább vennénk valami veretős cipőt, ami talán megmentene a totál haláltól. Fru egyetértett, így másnap elmentünk cipőt venni. A boltban két srác és egy jó fej csajszi múlatta az időt, akik nagyon készségesek voltak. Elmagyaráztuk, hogy félmaratonra néznénk cipőt saját részre. Mondták, teljesen jó helyen járunk, de áruljuk el, hogy hogy futunk. Nos szarul, de hogy jön ez ide? - kérdezte Fruzsi. - Nem úgy - nézett ránk bambán az egyik srác, hanem. . . áááá, de inkább hagyjuk, itt egy cipő, Fru ugorjon bele és megnézik hogy fut. Jót röhögtem, nem elég, hogy bámulni akarják a seggét, de még meg is izzasztják. Profik a csávók. De Fruzsi már futott is fel-alá. Kielemezték, ráadtak 10 perc alatt 30 pár cipőt. Én eldobtam az agyam. Közben ment a duma, s az egyik srác megemlítette, hogy ők maratonisták, s kérdeznék, hogy hetente hányszor járunk futni. Ötször, vagy hatszor? Én a röhögéstől nem tudtam válaszolni, de Fru állta a sarat és közölte, hogy ő egyszer, én kétszer is. A srác szemöldöke a homlokára került, de már folytatta is: hogy most vagy ő nem ért magyarul, vagy mi, mert azt kérdezte, hogy hetente, nem naponta! Nos öreg jól értetted. Hetente kétszer. Jaaaa, néztek ránk furán. - És hány km-eket futtok? - Nos egyszer már futottunk 12-t. Összenéztek és képtelenek voltak eldönteni, hogy hülyéskedünk-e, vagy komolyan mondjuk. Erre a hölgy mentett ki minket, hogy végül is mindegy, ha lelkesek vagyunk, az a fontos, maximum majd lesétáljuk. Persze. Ez nem normális. Annyit sétálni??? - Mi bevárjuk a buszt! - mondtuk kórusban.
| |
| A kezdeti frissesség már a múlté |
Ekkor szóltak, hogy én következem. Cipő fel és futás a falig. Vagy hatszor. A hatodik után én befulladtam. Úgy hiszem ekkor hitték el, hogy mi komolyan nem tudunk futni.
Aztán eljött a nagy nap. Felöltözve, tisztára futónak álcázva álltunk a gyepen a Margitszigeten. - Te, mi a francot keresünk itt? - kérdezte Fru. - Fogalmam sincs - vigyorogtam. Félelmemben. -Nem vagyunk normálisak - mondta. - Ja, tudom. De most már. . . Ekkor hívtak a Béres Alexandra bemelegítésre. Na, sok mindenre gondoltunk, de a következő 20 percre bizton mondom, nem számítottunk. Szandi vigyorogva nyomta a showt, ugrált, tornázott, bíztatott. Mi is vigyorogtunk, öt percig. Aztán már alig kaptunk levegőt. Én a végén közöltem, hogy köszönöm szépen, elfáradtam, húznék haza. Itt tuti, hogy senki nem normális, ha ez volt a bemelegítés. Fru közölte velem, hogy sehová se mehetek, mert ha már idáig kirángattam, akkor maradnom kell. Bár ő sem annyira biztos abban, hogy nem kellene-e inkább taxit hívni és elhúzni innen, de mire ide értünk a gondolatokkal, már indult is a menet, s vitt minket a lendület előre. Fruzsi szokásához hűen elemezni kezdte, hogy mennyire jó lenne meginni egy pohár sört és mennyire fika itt mindenki, mert senki nem gondolt arra, hogy meleg lesz és muszáj sört hozni magukkal. Sajnos a megszokott Paprika tévé is hiányzott neki, ezért elkezdett receptekről mesélni, sőt kilátásba helyezte, hogy ha valaki elé lógatna egy fél sonkát, akkor képes lenne akár gyorsabb tempóra is. A körülöttünk lévők egy része részvéttel nézett rám, egy másik része pedig helyeslően bólogatott. Érezték, hogy tud valamit a csaj. Aztán úgy a negyedik kilométernél elmagyarázta, hogy tényleg nem vagyunk normálisak, hogy így jöttünk városnézésre, mert szerinte ennyiért már busszal is mehetnénk, s higgyük el, azzal sokkal kényelmesebb. De a valódi baja az volt - tudom jól - , hogy nem hagytam reggel megenni a megkívánt cigánypecsenyét, hanem banánnal etettem meg. Világos, hogy ezt míg élünk nem fogja megbocsátani nekem. De, hát ez az én keresztem. A hatodik kilométernél nekem konkrétan elfogyott a szuflám. Továbbiakban nem szóltam vissza, amit szóvá is tett. Nem idézném, mert akkor a 25-ös karikát kellene kitenni, de a lényege az volt, hogy ennyire unalmas még sosem voltam, s ha már elcsaltam ide és paprikatévé sincs, akkor legalább dumálnék vele, de biztos hülye sznob lettem, mert csak lihegek itt összevissza. Sajnos ekkor elkezdte a pesti épületek tárlatvezetését, külön kiemelve a Mária templom aládúcolásával, vagy mi fenével. Miután nem tapsolták meg, így ismét közölte, hogy számára ez kicsit unalmas, így jobb társaságot keres magának. Ezzel elszaladt előre. A 21 km-es távon megismerkedett vagy 40 emberrel. Volt köztük olyan, akivel lezsírozta, hogy a futás nem indokolt ilyen melegben, inkább üljenek be valahová sörözni, sőt odáig jutottak, hogy ha már itt vannak és futnak, akkor már csak lefutják a távot, de a célban találkoznak és elmennek kocsmázni, hogy érjen is valamit ez a nap. Volt, akivel csak simán lebratyizott, s talán voltak, akik annyira nem örültek neki. Én eközben a túlélésért küzdöttem. Ugyanakkor annyira féltem a busztól, hogy elüt, hogy inkább futottam, ahogy bírtam. Fruzsi közben ugrált, meg szórakoztatta a tisztes futókat, majd a 18. km-nél úgy döntött, hogy neki ebből elege van, s besprintel a célba. Mint kiderült, páran lehülyézték, hogy ilyenkor még képes itt sprintelgetni, de ő ezt inkább dicséretnek vette és megköszönte a bókot. Mikor beért a célba, megállt, hogy megvárjon. Ez igazán kedves volt a részéről, bár így az a helyzet állt elő, hogy a találkozásunknál ő már teljesen pihent volt, így képes volt beszélni, míg én legalább 15 percig néma maradtam. De ez a tündér lány betámogatott a pihenőbe, majd egy teljesen váratlan pillanatban tőrt szúrt a szívembe a következő mondatával:
- Figyi, mi lenne, ha még lefutnánk a 10 km -es Vivicittá távot is? - Hülye vagy - nyögtem ki és többé nem voltam hajlandó szóba állni vele. Rájöttem ő egy T-1000-es modell, viszont én nem vagyok John Connor, hogy szembeszálljak vele. Ezért inkább elmenekülök erről a földről, ő meg csak pusztítsa a népet kénye-kedve szerint. S hogy mindezt meddig? Egészen a júliusi maratonig. Ahová ismét neveznünk kellene. . .
| |
| Az első kilométerek, de a célig be nem állt a szája |
Rubner
| 2014-01-04 10:27:32 |
3 hozzászólás
Kangoo
Új edzés – új örömök
Egy kellemes délután született meg agyamban az ötlet, mely később életem romba döntéséért volt felelős. Elsőre pedig jó gondolatnak tűnt. Úgy véltem, hogy általános kondícióm kívánnivalókat hagy maga után, ezért valami sportolás után kellene néznem. Már korábban felfedeztem a kangoo jumps izzasztó sportot, s most úgy véltem, eljött a pillanat, hogy megismerkedjem vele. Hisz mi sem lehet egyszerűbb annál, hogy fain kis rugókon pattogva, kicsi mozdulatokat végre hajtva majd szépen elugrándozzam. Csupa vidámság és közben észrevétlen rohannak majd le a felszedett kilók.
Nem tagadom, kifulladt sportolónak álcázva elmentem felmérni a terepet. Az átlátszó plexifalnál az edzőteremben úgy csináltam, mintha csak megpihennék. Mintha ott sem lennék. Csak lágy szellő, egy kisebb fuvallat. Észrevétlen tengtem-lengtem. De közben árgus szemekkel figyeltem a bent mozgó alakokat. Kifigyeltem, hogy mennyi jó fenekű fiatal csaj pattog össze-vissza enyhe izzadságban. S láttam koros hölgyeket, sőt urakat is, akik könnyedén – bár izzadtan – ugráltak. Arcukon földöntúli mosoly. Látszott, hogy élvezik. Látszott, hogy ez egy olyan pasinak – mint én – aki azért már vett részt komoly edzésen, annak ez a kis pattogás-kangoozás nem lehet nagy dolog. Az, hogy esetleg hibát követek el azzal, hogy nem várom meg az edzés második 10 percét sem, sajnos csak jóval később mutatkozott meg. Amikor már én is bent ugráltam.
Az eset úgy történt, hogy könnyed, lágy mozgást magamra erőltetve jelentkeztem a befelé igyekvők közé. Örömmel láttam, hogy csupa nyitott arcú, kedves ember között fogom a következő órát tölteni. Ki gondolta volna? Ugyan ki, hogy ezek a hithű anyagyilkosok nem nekem örülnek, hanem annak, hogy láthatnak majd egy újabb balekot, aki majd elvérzik a terem homályában.
A cipő kiválasztásánál is készségesen segítettek ezek a brigantik. Ekkor még úgy hittem, életem legjobb döntését hoztam. Az élet szép. Az emberek szeretnek. Mi is kellhet még? Ja, felállni a lábamon ezekkel a most már ormótlannak tűnő cipőkkel. De én sportember vagyok. Így ez elsőre sikerült is. Szép nagy lendülettel ugrottam talpra. Majd ugyanezzel a lendülettel kerültem kb másfél méterrel a talaj fölé vízszintes pozícióba, és érkeztem a földre, a fejemmel tompítva az esést. Ha nem azon küzdök, hogy ne ájuljak el, akkor láthattam volna, hogy egyöntetű 10 pontra adták ezt a produkciómat. Ám sajnos éppen elaléltam pár másodpercre.
De minden kezdet nehéz. Így már magam mögött is hagytam ezt a kis apró kellemetlenséget. Igyekeztem könnyednek mutatkozni és úgy tenni, mintha én ezt direkte így akartam volna csinálni. Úgy tűnt, sikerült is. Mindenki magával volt elfoglalva. Gondoltam, akkor jöhet az edzés. Léptem egyet és vártam, hogy lábam majd felpattan. A rugó teszi a dolgát. És én majd a terem tetejéről úgy hozom vissza a térdem, ahogy ezt másoktól is láttam. Ám a lábam nemhogy nem pattant vissza, de egyenesen a padlóhoz ragadt. Na mondom. NA! Itt valami cipő hiba lesz. Hehe. Már megint én kaptam a hibás terméket. Kéretik cserecipőt!!! A rugók valahol lemaradtak. Már éppen a felháborodásomnak adtam volna hangot, mikor a mellettem diszkréten röhögő egyed szólt, hogy kicsit komolyabban, erőteljesebben próbáljam meg. Jah. . . .Bocsi. Nem mondtátok, hogy Fekete Laci lába kell ennek a cipőnek az aktiválásához! De rajtam ne múljon. Majd megmutatom nektek! És földhöz vágtam a cipőt s láss csodát. Működött. Ujjé!!! Az élet mégis szép. Az emberek mégis csodásak. Ez a csapat pedig maga az élet, a vitalitás.
Az edző már mutatta is a gyakorlatot. És én lelkesen vetettem magam az edzésbe.
Negyven perc múlva ránéztem az órára és ekkor láttam, hogy öt perce csináljuk a gyakorlatot. Én esküszöm úgy véltem, negyven perc telt el. De hát csak nem állt meg a szerkezet, mert járt a másodperc mutató. Hu. Mondom. Ez hogy lehet? Én már fáradok. Valami nem stimmel. Kb újabb öt perc múlva – én 20-nak éreztem - rájöttem. Valami autó tolvaj, egy megátalkodott kutyakínzó kiszívta a teremből az oxigént. Agyhalálom lesz!! Szerettem volna kiáltani, de ekkor jöttem rá, hogy a nyálam is ellopták! Basszus! Itt komoly bűncselekmények sorozata állt fent! Sajnos. Igen, sajnos ezt csak én észleltem, mert a többiek vigyorral az arcukon ugráltak. Jelzem, én is ugráltam. Mert mikor lenéztem, láttam, hogy a hasam alatt található testrész – amit nem éreztem már magaménak - mozog. De nekem ahhoz semmi közöm nem volt. Én már az agyhalál állapotában voltam. Na ekkor valami galád, családmegrontó leöntött sósavval. Az arcomhoz kaptam. Ordítani akartam, de a hangom még mindig nem jött elő. Viszont konstatáltam, hogy csak az izzadság ömlik a szemembe és marja, csípi a látóidegem úgy, hogy a vakság esete forog fen. De már a szám is tele van. Éreztem, hogy újabb csapás ért. A tüdőm. Sajnos valaki a teremben tüzet gyújthatott. S erre az én tüdőmet találta a legalkalmasabb helynek. Hogy milyen emberek vannak. . . .
Na ekkor éreztem először azt, hogy nem biztos. Nem egészen tuti, hogy jó ötlet volt ide jönni. De akaratom kemény, mint a gránit. Felszívtam a tüdőm. Eloltottam a rajta levő tüzet. Befeszítettem az arcizmom.
Letöröltem az izzadságot. És újult erővel folytattam a kangoo-edzésem. Két egész percig. Mert akkor durrant be a bal vádlim. S többet soha nem is volt hajlandó mozgást imitálni. Olyan lett, mint egy farönk. Kemény és merev. A rugók megpattantak. A lábam pedig önálló életre kelve, magától ment a fejem fölé. Ezzel a kis mozdulattal lényegében kaptam egy részleges szalagszakadást. Sebaj. Akkor sem adom fel! Arcom merev. Akaratom acélos. Folytatom. Sajnos a testem viszont nem volt már acélos. Ő máshogy döntött. Úgy, hogy nem folytatja. Ezen elvitáztunk pár másodpercig. Ő győzött. No de sebaj. Leülök. Fúvok kicsit. És majd újra kezdem.
Kiszúrtam, hogy zsámolyok sora van egymásra rakva hátul. Gondoltam, majd oda én ráülök, és ott pihegem ki utolsó leheletem. Ezt meg is tettem. Ám mivel a mozgásom már nem volt a régi, így nem rá, hanem neki sikerült dőlnöm. Sajnos, ezzel mint a dominónapon a rekord döntés, úgy dőltek el a zsámolykúpok. Lényegében három pillanat alatt romba döntöttem a termet. Ha lett volna nálam gyalogsági ásó, akkor elásom magam, így azonban próbáltam részvétet generálni irányomban és nekiálltam összeszedni a romokat. Sajnos ez a cipőkkel a lábamon még akkor is nehéz lett volna, ha momentán jó állapotban vagyok, de így. . . . Ugyan már kérem. Lehajoltam egy elemért. Majd a beállt lábaim bicskaként rántva össze az izmaim, úgy is tartottak. Arra sem volt erőm, hogy dőltömben a kezeimmel tompítsak. Arcra érkeztem. Mondjuk az igaz, hogy nem fájt, mert ekkor már semmit nem éreztem. A katatón állapotnak ugyan is ez az előnye. Fájdalom nuku. Az majd másnap jelentkezik. De most. Most semmi. Csak feküdtem a hátamon, mint egy kis bogárka. És arra vártam, majd valaki megtalál. Megsajnál. És magához vesz. Etet, itat. Életben tart. S egyébként is. Valaki adjon abból a cuccból, amit ezek itt szednek. Mert az nem létezik, hogy normális ember ezt képes végigcsinálni. Valaki segítsen!!!
Szerencsére a kollégák pikk-pakk összerakták a termet. Engem a sarokba állítottak és megkértek, hogy ha lehet, akkor ma már több kárt ne okozzak, mert nem rentábilis a jelenlétem. Szólni nem bírtam. Ellenkezni meg pláne nem. A jó csajok lesajnálkozva, irtózattal az arcukon már nem jöttek a közelembe. Érezték, rontás van rajtam. És ekkor még csak 30 perce tartott az óra. A többiek folytatták az önfeledt pattogást. Én meg csak néztem, néztem őket. Már rég hazamentem volna, ha valaki kigurít a teremből. De arra várni kellett a végéig. Menni pedig már képtelen voltam.
Kicsit később hazaértem. Direktbe rákötöttem magam a vízművek nagynyomású csapjára és magamhoz vettem 5 köbméter vizet. A barátnőm jelezte, hogy jó lenne, ha fürdenék. Sajnos ennek a kérésnek nem tudtam eleget tenni. Tekintettel, hogy a mozgásom felett még nem nyertem vissza az irányítást. Ebből kifolyólag az anyagcserém felett sem. Ezt nem is részletezném tovább. Most albérletet keresek.
És úgy döntöttem, többet nem veszek részt ennek a kínai szektának a szeánszán. Mert az biztos, hogy itt valami van a háttérben. Ezt normálisan nem lehet csinálni. . . Most a helyi sakkszövetséghez adtam be a kérelmem. Végül is az is sport. De ha ott meg ínhüvelygyulladást kapok, akkor száműzöm magam a Földről. . . .
