2 hozzászólásEgy futás története
Szombat reggel volt. Ahogy felébredtem, tekintetem az ablak felé fordítottam, mert tervem volt a mai napra. Ám az elképzelésemhez szükségem volt a kedvező időjárásra. Kitekintve a szobámból, mosoly terült el arcomon, mert a nap sütött, s már hallottam a madarak zenéjét is. Csodás napra virradtam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem lepődtem meg, mivel napok óta szép idő volt, s a meteorológusok is kedvező időt jósoltak. Nyújtóztam egyet, s sorba vettem a testrészeim épségét. Elégedetten vettem tudomásul, hogy jól vagyok. Izomláz nincs. Húzódás, fájdalom nincs. Fittnek és egészségesnek éreztem magam, alkalmasnak a mai tervem végrehajtására.
Az első utam a hűtőhöz vezetett, ahol a már tegnap megtervezett reggelit vettem magamhoz cornflakes és tej kombójában. Az ízletes reggeliről tudtam, hogy megfelelő energiát ad, de nem fekszi meg a pocakom, így a tervezett eseményen nem lesz belőle problémám. A reggeli elfogyasztása után a kötelező fürdőlátogatás jött, majd a korábban kikészített futónadrág, lélegző sportfelső, sportzokni, és a megfelelő, kiváló minőségű futócipőt vettem magamra. Fogtam egy ásványvizes palackot, egy energia csokit, egy banánt és készen álltam az indulásra. Fürgén lekocogtam az autómhoz, s lelkemben az izgalom gyönyörteljes remegésével Tata felé vettem az irányt. Az élet szép, a nap süt, a város éled. És én megyek Tatára futni a tó köré. Mi lehet ennél gyönyörűbb? Mi lehet ennél szebb? Talán a paradicsomban érezheti hasonlóan magát az, akinek oda van belépője.
Megérkezésemkor örömmel láttam, hogy már sokan gyülekeznek az eseményre, melyre én is beadtam a nevezésem. Tófutás. 7 km–es táv. Úgy véltem, az elmúlt három hónap, átlagosan heti egy edzés a tó körül elég lesz arra, hogy egy kellemes, számomra boldog, jó érzésű futóversenyen vegyek részt. Nem voltam én beképzelt. Világos volt, hogy nem leszek az élbolyban. De a középmezőnyben azért talán joggal érezhettem magam. Ahogy szétnéztem, örömmel vettem tudomásul, hogy a kollégák a kisgyermekektől a nagyszülőkig terjedő széles skálán helyezkednek el. Számomra így egyértelmű és világos volt, hogy a 6-10 évesek nem lesznek ellenfelek és azért az 50–en túliak sem nagyon. S tekintettel arra, hogy jó sokan voltak e két kategóriába soroltak, biztos voltam abban, hogy szégyenkeznem nem kell majd. Természetesen jelen voltak a vérprofik is. Ők már nyújtottak, csoportba verődtek. Világhíres márkák hirdették a futók komolyságát, hisz áldoztak a futás oltárán anyagilag is. Karórákat viseltek, melyek egyenesen a Marsra telepített adótoronnyal kommunikáltak, s egyeztették a tizedmásodperceket a világ minden szegletében. Egyébként egy hasonlóan komoly óra az én kezemen is volt, hiszen azért mérni kell az időt, hogy lássam a fejlődésem ütemét, melyre nem is volt panasz. Kezdetben 59 perc volt az időm, ami az elmúlt hetekben lement 41–re. Azért ez szép teljesítmény, úgy véltem. Ezzel már lehet kezdeni valamit. Számításom szerint 40 perc alá fogok menni a verseny, a lelkes közönség és a futótársak hatására. De visszatérve, a profi társaság már kisebb etapokat iktatott be, így melegítvén be magukat. Ebben én két okból kifolyólag nem vettem rész. Elsőnek ott volt, hogy nem tartottam magam vérprofinak, és egyébként is ki a fene fogja itt játszani az eszét. Másrészt pedig örültem, ha lefutom a teljes távot, nem még előtte itt össze-vissza futkorászni. Ekkor a nevemen szólítottak. Meglepődtem, mert nem számítottam arra, hogy ismerőssel fussak össze. Olyan emberkék, akiket korábban már láttam futni itt, azért voltak, ám most egy haverom közeledett hozzám, s érdeklődött, hogy mégis mit keresek én itt. Jeleztem neki, hogy tekintettel a bazi nagy rajtszámra a mellemen kitalálhatta volna, hogy futni jöttem. Örült nekem, bár arcán mintha a kétkedés árnya suhant volna át. Az utóbbinak nem tulajdonítottam jelentőséget. Mivel én is örültem neki, kicsit beszélgettünk és jelezte, hogy esetleg futhatunk együtt. Ezzel egyetértettem, hisz így mindjárt még hangulatosabb lett a rendezvény. Ekkor hangosbeszélőn felszólítottak a rajthely elfoglalására. És kezdetét vette életem legdurvább 40 perce, melynek pontos rekonstruálására csak másnap kerülhetett sor e futó haverom segítségével.
A kezdeti tolongás hamar megszűnt. Sajnos tapasztalat hiányában nem tudtam, hogy a testem az izgalom, a verseny hatására olyan mennyiségű adrenalint termel, ami nem engedi érzékelni sem a fájdalmat, sem a fáradtságot. Így azt sem vettem észre, hogy a szokásos átlagsebességem háromszorosával indultam útnak. Kedélyesen és felettébb bizakodva ismertem fel, hogy sebesen haladok el a népek mellett és hagyok le szinte mindenkit. S közben éreztem, hogy lábamban erő, tüdőmben oxigén és olyan visszafogott dinamika van bennem, hogy az előre megálmodott 40 percen belüli idő már nevetségesen könnyűnek tűnt. Rakéta. Ez a szó fejezte ki legjobban az akkori érzést, mely körülölelt.
Sajnos ez az érzés pár perc múlva kopni látszódott, mert teljesen váratlanul szédülni kezdtem. Az 500-szoros adrenalin kezdett a szervezetemből kiürülni és a túlterhelt tüdőm igényelni kezdte a hiányzó levegőt. Így némileg vissza kellett, hogy vegyek a tempóból. De semmi gond! Volt miből visszavenni. Jutott is, maradt is. Ugyan már gyerekek, még mindig száguldottam. Örömmel vettem tudomásul, hogy feszes, jó tartást tudok produkálni. Szinte láttam magam kívülről, s elégedett voltam ezzel a látvánnyal. Egyértelműen itt volt a helyem. S bizton állíthatom, hogy senki nem gondolhatta volna, hogy nem vagyok a futás ősrégi szerelmese.
Igen ám, de újabb két perc után éreztem, még több oxigént igényel a tüdőm, s mintha a lábam is zsibbadni kezdett volna. A korábbi erő, mely átragyogta a combom, valahol mintha elveszett volna. Ismét lassítani kellett, de nincs gond. Még mindig egész jól haladtam. Ekkor a haverom megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Mondtam volna, hogy persze, ám meglepve tapasztaltam, hogy nem vagyok képes válaszolni. A gondolat megszületett, sőt a szám is mozgott, ám a tüdőm – ésszerű meggondolások végett - letiltotta, hogy másfelé is irányítsak levegőt. Egy rohadt szót sem tudtam kipréselni a számon, így inkább bólintottam. Ebben a pillanatban valami furcsa hangra lettem figyelmes. Mi a fene – kérdeztem magamtól. Ki az az idióta, aki ilyen sípoló tüdővel idejött futni? Ki az az elvetemült szerencsétlen, aki ilyen asztmás hörgővel itt próbálkozik? A sajnálat úrrá lett rajtam. Sosem értettem, hogy beteg emberek miért erőltetik azt, ami nekik nem megy. De hol ez a segítségre szoruló asztmás hörghurutos emberke?
Pár másodperc alatt rá kellett jöjjek, ez a szerencsétlen én vagyok Az én tüdőm lázad és ordít, hogy túl van terhelve és a beteges sípolás belőlem jön. S csak remélni tudtam, hogy ezt én hallom egyedül, mert a szégyent nehezen tudtam volna elviselni. A tempót ekkor még visszább vettem. De a bajok még csak most kezdődtek. A kolléga – korábban haverom – vigyorogva kérdezte, hogy „na, mi a baj, elfogyott a szufla?”. Felrémlett bennem, hogy szájon vágom, ám jelenleg a megfulladás ellen küzdöttem, így egyelőre ezt későbbi időpontra halasztottam. Ismét rákérdezett, hogy jól vagyok-e, s minden rendben van-e. Olyan düh kapott el, hogy kipréseltem egy mondatot magamból. „Vedd már észre bazdmeg, hogy nem tudok beszélni!”
Így utólag már tudom, hogy azért nem bántódott meg, mert észrevette, hogy halálomon vagyok, s ő is csak aggódott. Be kellett ismernem, már nem nagyon vettem tudomást a körülöttem folyó világról. A látásom beszűkült, a tudatom kikapcsolt. Én is kezdtem komolyan aggódni.
Ránéztem az órámra, s csalódva tapasztaltam, hogy képtelen vagyok az izzadtságomon át megnézni milyen a részeredményem. A tüdőm lényegében átment sárgarigóvá és folyamatosan fütyült, a lábaimat már rég nem éreztem, a karomra valaki súlyzókat helyezett és folyamatosan esett rám az eső. Vagy csak ennyire izzadok? S ekkor még a táv felénél sem voltunk!
Összeszedtem magam és tartalékaimat is mozgósítottam. Korábbi énképem már a múlté volt. Mit érdekelt engem, hogy milyennek lát a tisztes nézőközönség. Mit foglalkoztam azzal, hogy mit gondol rólam a futók hada? A lábam rogyadozott, a karom fityegett, a tüdőm úgy sípolt, hogy a közeli focipályán állandóan állt a meccs, mert azt hitték a bíró spori szabadrúgást ítélt. A fejem úgy lógott, hogy volt olyan pillanat, amikor az orrom súrolta a betont. De acélos akaratom ismét győzedelmeskedett, s felvettem egy normális sebességet, amit igyekeztem megtartani. Ekkor balra tekintve megláttam őt. Azon a napon nem először. A rajtnál is láttam már. Akkor még azt hittem, valakit kikísért a futásra. Mondjuk az unokáját. Ősz bácsika volt, tréning gatyóban, lábán valami békebeli tornacsuka, arcán mosoly. Rám mosolygott. Még biccentett is. Köszönt. Megöllek Te! Mit szedsz? Hová rohansz? Ne fuss el Te! Futott át agyamon a gondolatok sora. S mire felocsúdtam, a bácsika tovaszaladt. Ez tuti valami ufó. Ám ekkor a jobb oldalamon érkezett egy néni, hasonló szerelésben, mint korábban a bácsi. Ránézésre a közeli 100-as boltban dolgozhatott, mint pókháló-eltávolító. Alakjából ítélve az elmúlt 50 évben szült négy gyereket és a legfiatalabb gyerkőc is már vagy 20 lehet. Nos, az ilyen típusú nénik azok, akik a zebrán úgy mennek át, hogy mire átérnek, addigra öt kilométeres kocsisor alakul ki a zebra előtt. Szóval ez a nénike még csak nem is köszönt. Futtában egy bátorító mosolyt küldött felém és simán elhúzott a többiek után. Nem mondom, hogy megállt a szívem. Még azt sem, hogy kikészültem. Ehhez már nekem rég nem volt erőm. Viszont a fejemben a biztosíték simán lekapcsolt. Aztán egy még idősebb érkezett és hagyott le minden gond nélkül. Basszus a nyugdíjas klub lelkes tagjai nem hogy beértek, de úgy hagytak állva, hogy ha nem hallom a ziháló tüdőm, még azt hittem volna, hogy állok. Mi a bánat van itt kérem? Én! Én vagyok a fiatal, erős férfi. Mit szednek ezek a banyák? Ebben a pillanatban azonban újabb sokk ért. Aki még nem élt át ilyet, az fel sem foghatja milyen az, amikor a torok smirgliszárazra szikkadt, mert a levegő oly gyors mértékben jön-megy, hogy kiszárít minden útjába lévő felületet. Nos, ahhoz, hogy ilyen mértékű légmozgást lehessen létrehozni, az kell, hogy a száj folyamatosan és nagymértékben nyitva legyen. Azonban ez segítette hozzá a reggel még vidáman ébredő katicát ahhoz, hogy akadály nélkül berepüljön a nyitott számon és sátort verjen a mandulámon. Kérem szépen! Ha eddig fuldokoltam, az semmi volt ahhoz képest, amit a Mahagóni Pizzéria teraszon ülő közönsége végignézhetett e jeles napon. Szegény népek éppen ételüket fogyasztották volna e festői környezetben, mikor megláthattak engem csutak izzadtan, remegő lábakkal, amint fuldokolva, bokákolva igyekszem megszabadulni céklavörös fejjel az „édes” katicától. Nem mondom én, hogy eldobták a villájukat. De hogy senki nem evett aznap már többet, az teljesen biztos.
Még ki sem hevertem a sokkot, még alig vettem fel újfent a ritmust, mikor agyam valami teljesen nem odaillőt jelzett. Zörgés, zötyögés, ricsaj, csörömpölés hallatszott mögülem. Erőm természetesen nem volt ahhoz, hogy hátranézzek, így egy életem egy halálom, ha elütnek, hát elütnek - gondoltam. Majd saját halottjának tekint a TAC és kész. Én tuti, hogy nem mozdulok semmi feleslegeset. Szégyellem, ami ezután történt, de megtörtént. Perifériámban, amely már elég szűk volt, először egy kerék jelent meg. Ha van erőm, odakapom a fejem, így csak magamban csodálkoztam, s vártam mi jön ki ebből. Aztán megláttam egy fémcsövet. Majd egy szerkezet bontakozott ki, minek hatására már csak elfordultam. S ekkor lényegében simán kaptam egy szívinfarktust. Egy fullos babakocsi ment el mellettem, mögötte egy sportszerkóba öltözött csávó, aki kedélyesen nézelődött, miközben futva tolta a babakocsit, benne a vidáman skubizó gyerekével. Mikor mellém ért, a következő kérdés hagyta el ennek a maffiavezérnek a száját: „Ne haragudj, nem tudod: messze még a cél?”
Átfutott az agyamon, hogy szarok a futóversenyre, megállok, kipihenem magam, s utána úgy megverem a csávót, hogy a gyerek fogja hazatolni őt. Arra is gondoltam, hogy lehet, már hallucinálok. Ám mégis a józan ész győzött és megcsináltam azt, ami a legkevesebb energiával járt: intettem a fejemmel, hogy nem. Én úgy éreztem, a vállamat is felhúztam kissé, de ebben nem vagyok biztos, hogy sikerült. A csávó miután úgy érezhette, hogy barátságtalan vagyok, egyszerűen elkocogott a babakocsiját maga előtt tolva. Nem nagyon tudom leírni azt a sokkot, melyet futva kellett kihordanom. Talán Rocky Balboa érezhette így magát, miután már negyedszer számolnak rá egy meneten belül, de ő dacára a fizikának igyekszik felállni és folytatni a mérkőzést. Én is folytattam a futást, bár már simán agyhalott voltam. Teljesen elfáradtam, végső tartalékaimat feléltem. Homályosan láttam, hogy egy mentő kísér utamon, benne a személyzet, kezükben az újraélesztő készülék beélesítve. Én viszont még haladtam. Futásnak már nem nevezném a dolgot, de nem adtam fel. Ekkor utolértek és megelőztek a kis lurkók, a korábban már szemrevételezett 6-10 évesek. Nevetgéltek, dumáltak, bohóckodtak. Sírtam, amit szerencsére senki nem látott a rajtam lezúduló izzadtság miatt. Az oldalam szúrt. A tüdőm menüettet sípolt, a fejem zúgott. Már csak foltokat láttam, azt is csak elvétve. A kezem kontrollálatlanul előre-hátra csapódott. Ekkor megbotlottam és kis híján orra estem. Visszanéztem, hogy mi lehetett az, amiben a lábam elakadt, s felfedeztem, hogy egy tücsök lehetett a tettes. Már annyira sem tudtam felemelni a talpam, hogy őt átlépjem. A nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt és a fogaim kocogásából tudtam már csak, hogy még élek.
S ebben a pillanatban megláttam a Célt. Hogy az milyen gyönyörű volt! Soha életemben nem örültem semminek annyira, mint a Célnak! Ahogy közeledtem, egyre többen álltak két oldalt, s valamit mondhattak, mert hangot hallottam, de értelmezni már nem voltam képes. Ebben a pillanatban a korábban még haveromnak vélt egyén lépett ki a tömegből és üvöltötte felém: „még pár méter, húzzál bele”. Nem is tudta, mennyit segített. Az agyam utolsó dühe által generált erővel beléptem a célba, amely vonal elhagyása után nemes egyszerűséggel összeestem. Ekkor hozzám lépett a korábban már látott bácsika, lehajolt felém és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Ezek a sportemberek. Figyeltek rám. Az aznapi kommunikációmat megtartva bólogattam neki, s talán még a kezemmel legyinthettem is, mert a mozdulat befejezésével simán arcul vágtam magam. Szerintem ott fent elfogyott az erő a karomból és rongyként esett az fejemre. Ezt követően a srác lépett hozzám, akivel a futást kezdtem,- korábban haverom - s vigyorogva mondta, hogy az ő ideje 37 perc, de ez most egész rossz, mert volt már 26 is. Itt már tudtam, hogy beszerzek egy fegyvert és lelövöm.
Egy órácska regenerálódás után már képes voltam a kezem a szemem elé tartani, s megnézni az időeredményem. 51 perc volt. Eldöntöttem, hogy én soha többet ebbe az életbe semmilyen futóversenyen nem fogok indulni. Nagy nehezen felálltam. A lábaim valaki sínbe tette, mert
a: nem hajlottak,
b: nem bírtak el.
Elbicegtem a kocsimig. Beültem és elindítottam a járművet. Hazahajtottam, majd röpke 30 perc alatt felértem a második emeletre. Az előszobában lerogytam, s számbavettem testrészeim épségét. Az izmaim lázadtak, görcsöltek és feszültek. Mindenem fájt és egyszerre volt hányingerem és pusztító szomjam. Büdös voltam és kimerült. A tüdőm égett, s egyértelmű volt, eljött a vég. A lábamról lefejtettem a csukát. Remegő lábfejeim hervatagon lógtak, felállásra nem is gondolhattam. A hűtő olyan távolságra volt, hogy oda csak autóval indultam volna el. Fáradtságom úrrá lett rajtam. Reszkető szám sarkában vékonyka hab rezgett, s magával rántott a jóindulatú tudatlanság. Így aludtam öt órát a szobám ajtaja előtt, félúton az ajtó és az ágyam között. Álmomban bicajjal jártam és röhögtem a verejtékben fürdő futókon a tatai tó körül. . . . .
