A dolog úgy kezdődött, hogy rájöttem: valóban nagy a hasam. Ezt a tényt az a momentum támasztotta precízen alá, hogy a cipőm bekötésének háromszor indultam neki, és kizárólag szuszogva bírtam teljesíteni a feladatot. Ekkor döntöttem úgy, hogy itt valamit tenni kell. Felmerült a tépőzáras típusú lábbeli beszerzése, de ezt végül elvetettem, mert mostanában nem sűrűn láttam ilyen kivitelt az üzletekben, meg hát egyébként is. . .  A legjobb lenne talán lefogynom. Ehhez több módszer is az eszembe jutott, kezdve valami update marhaságtól a fosatós káposztán át a léböjt-kúráig, de ezeket elvből elvetettem, no meg azért is, mert mikor megpróbáltam, simán kihánytam. Így nem maradt más, mint valami mozgást találni, ami segíthet a fent említett probléma megoldásában. Miután minden mozgás alapja a jó társaság, így rávettem egy kedves ismerősömet, név szerint Fruzsit, hogy vásároljunk fitness-bérletet, s vágjunk neki a futásnak, mert az nekünk jó lesz. De ha nekünk nem is, az edzőteremnek mindenképpen, mert fizetővendégek leszünk. Fru mindig is szerette a teljesen hülye ötleteket, így elsőre igent mondott, ám közölte, hogy tuti nem vesz bérletet, mert ő jógahívő, így ha nagyon könyörgök - és csak a barátságunk kedvéért - hetente egyszer lejön velem edzeni, bár nem érti, miért pont futni, de hát a barátság az barátság. Mikor megtudta, hogy utána wellness-látogatás a jutalom, felvetette, hogy mi lenne, ha mégis venne bérletet, de csak a spa-ba. Úgy a többit akár ki is hagyhatnánk. Hosszas vita után egy borús novemberi napon érkeztünk az edzőterembe. Odaballagtam a futópadhoz és bemutatkoztam neki. Ekkor ért hozzánk Fru, s megkérdezte mi ez az ormótlan gép. Na, jól kezdődik - gondoltam, de már mondta is, hogy csak viccelt, persze, hogy látott már ilyet. Valami prosiban, meg a tévében is. Szóval csak azt mondja meg valaki, hogy kell bekapcsolni és már futna is tova. Fel is állt a gépre, s jelezte, hogy nem nagyon szeretne csicska 8-as tempón kezdeni. Mindjárt fel is nyomta 10-esre a sebességet. Én persze röhögtem, mert tudtam, hogy mindjárt meghal, de 20 perc után rájöttem, hogy komolyan gondolta. Jólvanna - akkor talán én is felvenném a tempót, így az addigi 6-osról átváltottam 8-as fokozatra. Esküszöm még a hajam is lobogni kezdett. Élveztük nagyon.

 Másnap reggel ébredés után a következő sms jött Fru-tól: "Ne haragudj, de anyukád tuti csuklik. Nem bírok lábra állni." Nevettem, mert vicces lány, s felálltam volna, de a lábaim engem sem bírtak el. Simán összeestem. Két napig nem tudtunk járni. A buszra idős nénik segítettek felszállni, s szó nélkül adták át a helyüket a két rokkantnak. A lépcsőn sírtunk és csak arra mentünk, ahol lift is volt. A wc-re pedig egyszerűen ráejtettük magunkat, én pedig letéptem a csapot, amibe kapaszkodtam, mikor fel akartam állni. Barátnőm bejött a ricsajra és csak bámult, hogy ülök a budin, ölemben a lekapott fürdőszobai kellékkel.  Szereled? - kérdezte ártatlanul, amire én inkább nem feleltem. . .  Ekkor látogattam meg először a bioboltot és költöttem el egy nagyobb összeget különböző edzés előtti és edzés utáni kencékre. Később inkább beszálltam a boltba résztulajdonosként, mert annyi lóvét hagytam ott, hogy már a tulaj is megsajnált. Haszna persze egy szál se volt a sok cuccnak, de a hit! Az nagyon fontos! A másik mágikus szer a szőlőcukor volt. Nagy tételben fogyasztottam, aminek az lett a hatása, hogy ma már a látványa esetén is hányási rohamom van. Az egészben egy jó dolog volt, mégpedig az edzések utáni wellness-látogatás, melyben egyenesen verhetetlenek voltunk. Órákat képesek voltunk ejtőzni és nem csinálni semmit, azon kívül, hogy az őrületbe kergettünk mindenkit a dumálásunkkal.  Tényleg megérte bérletet váltanunk...

 

  

Valamikor januárban odavetettem Frunak, hogy mi lenne, ha

 

 Március idusán otthon nézegettem a Vivicittá nevezési lapját kitöltés céljából, amikor szörnyű gondolatom támadt. Valami ördög bújhatott belém, mert az a gondolat fészkelődött a fejembe, hogy ha már Vivicittá-t futunk, akkor futhatnánk akár félmaratont is. Miért is ne? Rögtön fel is hívtam Fruzsit. Te hülye vagy! - mondta ismét minden bevezetés nélkül. De jó. Benne vagyok, viszont még soha nem futottam nem futópadon, és ott is csak 8 km-t. Sebaj. Majd futunk és növeljük a távot. S amúgy is, most majd maximum megnézed a Paprika tévén az ismétléseket is. Ha másra nem is lesz jó ez az egész, de kiváló szakács lesz belőled. .  . Így lesétáltunk a teremhez, felmentünk szokásunknak megfelelően lifttel az emeletre és beállítottuk a távolságot 12 km-re. Másnap dezsavű érzésem volt. A lábaim ismét nem bírtak el, de most a vállaim is leszakadtak. Viszont rögtön jó kedvem is lett, mert tudtam, hogy Fru sem lehet másként. Csak ne találkozzak vele pár napig, mert tuti lever. . . 

 Egy havas áprilisi napon :) a wellnessben ejtőztünk, mikor felvettem, hogy miután futni sem tudunk és gyíkok is vagyunk, mi lenne, ha legalább vennénk valami veretős cipőt, ami talán megmentene a totál haláltól. Fru egyetértett, így másnap elmentünk cipőt venni. A boltban két srác és egy jó fej csajszi múlatta az időt, akik nagyon készségesek voltak. Elmagyaráztuk, hogy félmaratonra néznénk cipőt saját részre. Mondták, teljesen jó helyen járunk, de áruljuk el, hogy hogy futunk. Nos szarul, de hogy jön ez ide? - kérdezte Fruzsi. - Nem úgy - nézett ránk bambán az egyik srác, hanem. . . áááá, de inkább hagyjuk, itt egy cipő, Fru ugorjon bele és megnézik hogy fut. Jót röhögtem, nem elég, hogy bámulni akarják a seggét, de még meg is izzasztják. Profik a csávók. De Fruzsi már futott is fel-alá. Kielemezték, ráadtak 10 perc alatt 30 pár cipőt. Én eldobtam az agyam. Közben ment a duma, s az egyik srác megemlítette, hogy ők maratonisták, s kérdeznék, hogy hetente hányszor járunk futni. Ötször, vagy hatszor? Én a röhögéstől nem tudtam válaszolni, de Fru állta a sarat és közölte, hogy ő egyszer, én kétszer is. A srác szemöldöke a homlokára került, de már folytatta is: hogy most vagy ő nem ért magyarul, vagy mi, mert azt kérdezte, hogy hetente, nem naponta! Nos öreg jól értetted. Hetente kétszer. Jaaaa, néztek ránk furán. - És hány km-eket futtok? - Nos egyszer már futottunk 12-t. Összenéztek és képtelenek voltak eldönteni, hogy hülyéskedünk-e, vagy komolyan mondjuk. Erre a hölgy mentett ki minket, hogy végül is mindegy, ha lelkesek vagyunk, az a fontos, maximum majd lesétáljuk. Persze. Ez nem normális. Annyit sétálni??? - Mi bevárjuk a buszt! - mondtuk kórusban.

A kezdeti frissesség már a múlté

Ekkor szóltak, hogy én következem. Cipő fel és futás a falig. Vagy hatszor. A hatodik után én befulladtam. Úgy hiszem ekkor hitték el, hogy mi komolyan nem tudunk futni.

 Aztán eljött a nagy nap. Felöltözve, tisztára futónak álcázva álltunk a gyepen a Margitszigeten. - Te, mi a francot keresünk itt? - kérdezte Fru. - Fogalmam sincs - vigyorogtam. Félelmemben. -Nem vagyunk normálisak - mondta. - Ja, tudom. De most már. . . Ekkor hívtak a Béres Alexandra bemelegítésre. Na, sok mindenre gondoltunk, de a következő 20 percre bizton mondom, nem számítottunk. Szandi vigyorogva nyomta a showt, ugrált, tornázott, bíztatott. Mi is vigyorogtunk, öt percig. Aztán már alig kaptunk levegőt. Én a végén közöltem, hogy köszönöm szépen, elfáradtam, húznék haza. Itt tuti, hogy senki nem normális, ha ez volt a bemelegítés. Fru közölte velem, hogy sehová se mehetek, mert ha már idáig kirángattam, akkor maradnom kell. Bár ő sem annyira biztos abban, hogy nem kellene-e inkább taxit hívni és elhúzni innen, de mire ide értünk a gondolatokkal, már indult is a menet, s vitt minket a lendület előre. Fruzsi szokásához hűen elemezni kezdte, hogy mennyire jó lenne meginni egy pohár sört és mennyire fika itt mindenki, mert senki nem gondolt arra, hogy meleg lesz és muszáj sört hozni magukkal. Sajnos a megszokott Paprika tévé is hiányzott neki, ezért elkezdett receptekről mesélni, sőt kilátásba helyezte, hogy ha valaki elé lógatna egy fél sonkát, akkor képes lenne akár gyorsabb tempóra is. A körülöttünk lévők egy része részvéttel nézett rám, egy másik része pedig helyeslően bólogatott. Érezték, hogy tud valamit a csaj. Aztán úgy a negyedik kilométernél elmagyarázta, hogy tényleg nem vagyunk normálisak, hogy így jöttünk városnézésre, mert szerinte ennyiért már busszal is mehetnénk, s higgyük el, azzal sokkal kényelmesebb. De a valódi baja az volt - tudom jól - , hogy nem hagytam reggel megenni a megkívánt cigánypecsenyét, hanem banánnal etettem meg. Világos, hogy ezt míg élünk nem fogja megbocsátani nekem. De, hát ez az én keresztem. A hatodik kilométernél nekem konkrétan elfogyott a szuflám. Továbbiakban nem szóltam vissza, amit szóvá is tett. Nem idézném, mert akkor a 25-ös karikát kellene kitenni, de a lényege az volt, hogy ennyire unalmas még sosem voltam, s ha már elcsaltam ide és paprikatévé sincs, akkor legalább dumálnék vele, de biztos hülye sznob lettem, mert csak lihegek itt összevissza. Sajnos ekkor elkezdte a pesti épületek tárlatvezetését, külön kiemelve a Mária templom aládúcolásával, vagy mi fenével. Miután nem tapsolták meg, így ismét közölte, hogy számára ez kicsit unalmas, így jobb társaságot keres magának. Ezzel elszaladt előre. A 21 km-es távon megismerkedett vagy 40 emberrel. Volt köztük olyan, akivel lezsírozta, hogy a futás nem indokolt ilyen melegben, inkább üljenek be valahová sörözni, sőt odáig jutottak, hogy ha már itt vannak és futnak, akkor már csak lefutják a távot, de a célban találkoznak és elmennek kocsmázni, hogy érjen is valamit ez a nap. Volt, akivel csak simán lebratyizott, s talán voltak, akik annyira nem örültek neki. Én eközben a túlélésért küzdöttem. Ugyanakkor annyira féltem a busztól, hogy elüt, hogy inkább futottam, ahogy bírtam. Fruzsi közben ugrált, meg szórakoztatta a tisztes futókat, majd a 18. km-nél úgy döntött, hogy neki ebből elege van, s besprintel a célba. Mint kiderült, páran lehülyézték, hogy ilyenkor még képes itt sprintelgetni, de ő ezt inkább dicséretnek vette és megköszönte a bókot. Mikor beért a célba, megállt, hogy megvárjon. Ez igazán kedves volt a részéről, bár így az a helyzet állt elő, hogy a találkozásunknál ő már teljesen pihent volt, így képes volt beszélni, míg én legalább 15 percig néma maradtam. De ez a tündér lány betámogatott a pihenőbe, majd egy teljesen váratlan pillanatban tőrt szúrt a szívembe a következő mondatával: