Nem lesz minden bejegyzésnek idegen szó a címe :)

De tegnap elfelejtettem kitérni egy fontos dologra. Arra, hogy bizony a mozgást is lehet élvezni. Még a keményebb részét is akár, bár olyankor azért inkább utána...

Tavasszal nagyon komolyan vettem magamat. Bár az eszemmel tudtam, hogy csak szépen, fokozatosan, lélekben mégis nagyon rágörcsöltem arra, hogy minél többet, minél gyorsabban. Meg is lett az eredménye. Néhány hét alatt a 8-as tempójú 4 km-ből 7.10-es 6 km lett. A másik eredmény pedig egy sérülés. Szerencsére nem volt nagyon komoly, de ahoz elegendő, hogy rájöjjek (ismét), hogy ez így nem fog menni. Igazából nem önsanyargatni akarok, versenyeken indulni, világcsúcsot elérni, hanem élvezni a mozgást! Így aztán 2-3 hétig, míg a sérülés rendbe nem jött, csak lassan kocogtam. Pontosabban arra koncentráltam, hogy minden egyes lépést élvezzek, testileg is lelkileg is teljesen laza és elengedett legyek. És ha meg kellett állnom, mert fájt, akkor sétáltam. Aztán nyaralni mentünk, ahol nem is futottam, csak bringáztam egy keveset és mikor itthon újra kezdtem, éreztem, hogy ez már valami más. Nem én akarom, hogy jobban menjen, hanem a testem. Én csak annyit teszek, hogy hagyom, hadd menjen, ha akar. Ha meg éppen nem akar, akkor nem kínzom. (Mármint akkor lassabban futok) 

Itt tartok most. Persze van cél is. Tavasszal csak el kéne indulni egy 10 km-es versenyen, amit jó lenne 7.30-as tempó alatt teljesíteni. Ennyi. Majd ha ez meg van és lesz kedvem, esetleg gondolok másra is. Addig is csak élvezem az életet :)