Sziasztok! Tegnap -a szombatra érvényes rend szerint- este mentem kocogni és most nem Pesten, hanem Hatvanban, a Zagyva folyó töltésén. Gyerekek, majdnem megpusztultam! Az elmúlt három hétben ilyen élményem még nem volt. Meleg volt, ráadásul a levegő csurom pára, és a töltésen nincs ám kitaposott út, úgyhogy masszív fűbuckákon és keresztező kerékpár ösvényeken tornáztattam a bokámat az előrejutás érdekében. Már az elinduláshoz is komolyan fel kellett túráztatnom a lelkiismeret furdalásomat, mivel úgy éreztem, hogy valamilyen okból a bordaűröm és a medencecsontom között egy 40 kilós kő tartózkodik, amely minden mozdulatra kellemetlenül lötyög az őt körülvevő hájzselében. Ráadásul a pulzusom össze-vissza ugrált, a 6 perces szakaszokon belül 95 és 166 között (vagy kezd lemerülni vmi a ketyerében). Volt amikor egész könnyedén "utaztam", egy perc múlva meg nagyhalál érzés. És ez váltakozott végig.
Úgy tűnik, hogy itt a harmadik hét végén vmiféle krízisállapotba kerültem. Bár az is igaz, hogy T. szüleim, akikhez Hatvanba érkeztem nem hivatalos, de diplomáciai látogatásra, okleveles energiavámpírok. Mindenesetre ma, vasárnap, már nincs kő, aludtam is rendesen, jobban vagyok. Mégis valahogy félek a hétfői etaptól. Egyéb okokból van min szorongani és ez nagymértékben csökkenti a testi energiáimat. Hát majd meglátjuk.
Üdv. nektek: Ági
Ezt is ugyanúgy szokni kell, mint a hideget. Azért az egyenetlen tereppel légy óvatos, ebben a száraz időben még az ösvények is betonkeménnyé tudnak válni. Az a 95-ös pulzus tényleg gyanúsan alacsony, nekem már akkor ennyi vagy több, amikor kilépek a kapun és még nem is futottam. :-) Persze az is lehet, hogy Te vagy nagyon kemény. :-) Csak így tovább türelmesen!