Döcögtem komótosan a kallantyús kút felé. Semmi különös. Eső rég járta a környéket, a szél is megbújt a messzi hegyek mögött; hideg sincs, meleg sincs - ideális terepviszonyok / többször is lehetne ilyen.
- Hopszi csak! - kis zöld BÉKA pár méterre előttem...
- Szerencséd van, rád léphettem volna! - fűzöm tovább...
- Ájszen mégse'  BÉKA! - mondom két lépéssel közelebbről. Mintha inkább szél sodorta levél lapulna előttem egy szál magában. Éppen zártam nyugalommal e gondolatot, amikor ugrott egyet őkelme, magával rántva a pulzusomat is...
- Hopszi, mégis BÉKA! - ugrottam én is egy torpanósat, inkább fölfelé, mint előre / épp hogy csak nem hanyatt-homlok...
Mihelyt talajt fogtam, immár csalhatatlanul megállapíthattam, hogy mégsem BÉKA!
- De hát akkor mitől ugrott?
Mert "ugrásra" kényszerítette a cipőm talpáról kiröppenő apró kődarab, amit a mintázat fölszedett valahol, hogy a kellő pillanatban szabadjára bocsájthassa...

Fentiek magyarázatául elmondom, edzés közben a szemüveg a pólóm nyakába tűzve. (Inkább csak távcsőként használom.) Futás közben egyébként is hamar izzadtságba merítem, no meg a füleim sem örülnek az ablakos drótbogáncs tartós közelségének.