(Az alábbi írást egy másik blogomból passzítottam ide - úgy érzem, itt jobb helye van...)

Lehet, hogy ő volt az utolsó igazi barátom. Egyszerűen csak Pista, néha Trapp Pista…
Pistaként mutatkozott be, tanító volt a foglalkozása. Amikor együtt futottunk igencsak szaporán aprította lépteit a dűlőutak homokján. Így kapta tőlem a csipkelődő Trapp Pista becenevet. (Trappolt, sajtot sajttal evett és szerzetesi módon élt, nem differenciálta a bajt bajjal.)
• Legalább három pár zokni pólyázta lábait, amikor futócipőt húzott - kvázi lengéscsillapító gyanánt…
Azért mondom, hogy lehet, hogy ő volt az utolsó igazi barátom, mert érett korban már ambíciók és egyéb egzisztenciális késztetések bontogatják az erősnek tűnő baráti kapcsokat / általában hatékony, végleges pusztítással ...
Én harminchét voltam, ő fél generációnyival fiatalabb, „éppen hogy harminc”, amikor megismerkedtünk egy februári farsangon. Szürke öltöny, szürke, apró szemek, alacsony termet, kerek, csontos arckoponya, állandó joviális odafordulás a külvilághoz: az „isten is tanítónak teremtette” alkat.
Talán szóba sem állunk egymással, ha nem hallottam volna már előzőleg: „van még egy futóbolond a faluban” – mármint rajtam kívül...
• Rendre az akácosnál dőlt el, ki nyeri majd a versenyt. Aki ott az élen futott, az majdnem mindig befutó is volt…
Az alkalmi kapcsolat tartós sporttársi, később baráti kapcsolattá nemesedett. Délutánonként, úgy öt óra körül találkoztunk a lakásunknál. Azért ott, mert onnan közvetlenül rajtot vehettünk a határ irányába, mivelhogy portánkat az országút és a mellette futó kisvasút szabja nyugat felől.
„Gombócra futottunk”. Ezt ő találta ki. A „tanítós” lelke – mert Pista a nebulók füzetébe hol piros, hol fekete pontokat, gombócokat kerekített kopott ceruzáival.
– Most igen kiéheztem egy kis csemegére! A feleségem gombócot készít vacsorára... - vetettük be a "pszichológiai fegyvert" alkalmanként olybadán, hogy kétség se férhessen aznapi nyerési esélyünkhöz. A piros gombóc a győzelmet, a fekete a vereséget jelezte. Volt a garázsban valamiféle üres könyvelési adatlap kiragasztva az ajtófurnérra, azon vezettük a „kettős könyvelést”. Év, hónap, nap,időeredmény,gombóc…
Ilyen komoly adatok kerültek sorban a nevünk alá.
• Ő aprókat lépett, szinte gurult, én nagyobbakat, mint egy "kaptás ló" - elemezte néha...
Öt éven át találkoztunk rendre, és hívtuk ki egymást mezei futóversenyekre. Mivel ő fiatalabb volt, és valaha tesiszakos főiskolai hallgató, nekem ugyancsak komoly erőpróbát jelentett, ha az éves végelszámolásból győztesen akartam kikerülni.
Második éve gyötörtük már egymást, amikor bevetettem a „csodafegyvert” (bár ne tettem volna!). Szép csöndben áttértem vegetariánus kosztra. Fogytam, fogyogattam, fölhígult a vérplazmám: vérszegény lettem – az időeredményeim viszont látványosan javultak. A nyár derekától szinte kizárólagosan az én nevem mellé kerültek a piros gombócok. Pista nem értette, mitől győz folyton a „vénember” (a harmincnyolcadikban voltam…).
Az éves értékelés, díjazás a vesztes fél által összehozott vendéglátás volt – lehetőleg a másik fél kedvenc menüjével. Erre az alkalomra időzítettem a lepel lerántását nagy titkomról, a csodamódszerről, amivel végül is magasan nyertem az évet.
– Te vegetariánus vagy?!? Tudtam, hogy valami trükk van a dologban! – ámult, élcelődve, csodálkozva, ismereteiben egyszerre csak megvilágosodva…
• Ha hosszabb távra indult, leukoplaszttal ragasztotta le mellbimbóit, nehogy a póló kisebezze a húszezernyi lépés alatt…

Egyszer aztán a közös futások abbamaradtak. Pista elköltözött a fővárosba...
Pár héttel a negyvenharmadik születése napja előtt halt meg – „váratlanul”. Kisebb megszakításokkal tíz évig volt vegetariánus. Olyan vegetáriánus, aki ugyan tej-és tojástermékeket fogyasztott, de étrendjét mindvégig a spontaneitás és a vidékről fővárosba emigrált, pedagógusszállón lakó, közalkalmazotti ebédjegyre épített lehetőségei, vékonyka pénztárcája és nem a szakszerűség határozták meg.

Egy szeptemberi napon, nem sokkal két darab kockasajt és pár zsemléből tört falat elfogyasztása után, lefeküdt pihenni, és… a teste már nem akarta többé ezt a világot...Megunta a folytonos megpróbáltatásokat, a szélsőséges fizikai kihívásokat, nem akart hosszú távon vereséget szenvedni, nem akart megöregedni…nem akart sorsszerűen nem lenni többé…inkább kiszállt…mindent itthagyott…engem nagyon…

• Hosszú perceket beszélgettünk egy-egy kiadós futást követően a füves udvaron, háton fekve, lábainkkal a felhőket bökdösve, röhécselve – mintha már nagycsoportosak lennénk holnaptól az oviban…