Említettem a múltkorában, hogy hosszú mezei futásaim alatt mi mindent találtam már.
Évente egy-két alkalommal kényszerítenek megállásra a fűben-mezsgyén-utak szélén árválkodó, gazdájukat visszaváró tárgyak. Egy évvel ezelőtt makulátlan mobiltelefont, pár hete pedig irattárcát találtam. Mindkét történet „folytatásosra” sikeredett. A mobil telefonkönyvében kitűnt egy apa névre hallgató szám. Gondoltam rácsöngetek – és ez az ösvény odavezet majd a tulajdonoshoz is. Majdnem sikerült, egy hangyányi akadálytól eltekintve: nem volt zsé a telón…Sebaj, hívtam a saját kütyümmel – és innen már ment viszonylag minden simán. Találkozó egy megbeszélt helyen => telefon átadása => öröm és boldogság…

Káros-kóros folyomány…

Mivel a hívószám-azonosítást nem kapcsoltam ki a saját készülékemen, így apa felhívásakor bekerült a számom a hívott fél telefonkönyvébe. Hónapokig kaptam (főképp a késő esti órákban) „téves” hívásokat. De úgy kell nekem, nem voltam eléggé körültekintő…Lekopogom (alulról fölfelé) már vagy két hónapja nyugi van

Vagy két hete loholok a fordítótól (Ágyások-III) visszafelé, amikor élénksárga foltot látok az útszéli barázdák közelében.
- Ni csak ni, tolakszik a martilapu! – mondom magamnak.
- Nem az lesz az, mert nagyobb attól… - cáfolom az előzőeket.
Megállok, a cipőm orrával szólásra bírom a rögek takarásába bújt részeket.
- A rosseb egye, ez egy pénztárca lesz! -sárga gyöngyvászon-szárnyai jórészt a föld fogságában. Tyű mi van, ha komolyabb érték lapul benne, és csak fáradságos, hosszan tartó nyomozással juttathatom vissza abba a zsebbe, ahonnan kiugrott…Inkább nem veszem fel, tegye azt más...
Loholtam tovább. - Már így is a szünet gombot kellett használnom a stopperen! - dohogtam.
Száz métert sem igen haladtam, amikor mégis visszafordultam: „eh, mi van, ha valakinek nagyon fontos, nagyon sürgős”…
Visszafelé lihegek. Odaérek, fölveszem, szétnyitom, megnézem. Egy falubeli gazdi tékozolta el azt a tárcát, benne fontos pénzügyi tranzakciókat igazoló papírokkal, sárga csekkek feladóvevényeivel. Név, cím és minden adat, ami kell a „becsületes megtalálónak” ahhoz, hogy visszakerüljön minden a tulajhoz…
- Rendben, akkor gyere velem! Szaporázom a lépteimet, egyik kezemmel melengetve a nagy sárga "lepkét". Éppen útba esett a gazdi háza. Ismét szünetgomb a stopperen. Kapucsöngő. Nincsenek otthon. Szerencsére jó nagy a postaláda nyílása. Sutty be a tárca…otthonról pedig telefonos értesítés a tulajnak, hogy küldeménye érkezett.
Én pedig majd legközelebb megismétlem a kényszerszünetekkel tarkított edzésemet.

Nem várt mellékhatás

Eljött a „legközelebbi” edzésalkalom. Pulzusmérő öv, óra, szép idő – minden együtt ahhoz, hogy végre lendíthessem lábaimat / itt az ideje a tavaszi formába hozó futásoknak. Nagyszerűen ment minden. Már csak az utolsó négyszáz méter volt hátra, amit a határból visszavezető országúton kell abszolválni.

- De ni csak ki áll ott? – rögtön a célegyenes kezdeténél…Áll és vár. Közben fogynak a méterek. Jók a részidők, szépet fog mutatni a futónaplóban. Négy-öt zergeszökkenésnyi távolságról már látom, hogy énrám vár. Persze, hiszen ő a pénztárca gazdája! Soha vissza nem térő alkalom, hogy itt most, ebben a minutában (amit már le is fagyasztottam az óra szünet gombjával) megköszönje, hogy visszajuttattam hozzá a portékát…Úgy is lőn.
No majd legközelebb talán zavartalanul…esetleg csukott szemekkel fogok edzeni