Szeretem a téli futásokat, sífutásokat. A gyakori köd hozzáad valamit a magányodhoz, a zimankós hideg ezüstöt rak szemöldökeidre és fehérrel szegi sapkád szegélyét. Ilyenkor azt sem bánod, ha orrcimpáid összetapadva tiltakoznak a hideg ellen. Az akácos verebei gömböket formálva húzódnak önmagukba, és egyáltalán nem foglalkoznak veled, pedig csak pár méterre tőlük fújod a gőzt - lihegve küzdesz az emelkedővel...
Kapirgálok emlékeim ablakán a jégvirágok között, és lassan kirajzolódik három kép.
Bager-bogár
Tartós, nagy hideg volt. A Hernád partjai közé lábnyomokból hidat lehetett lépni. Éppen a 14 km-es kis zsírégetőn voltam, amikor a folyót kísérő szakasznál valami szokatlant véltem fölfedezni a távolban. Ez a valami a mederben magasodott, sötéten, sejtelmesen. Na de hát mi lehet az? - amikor csontkemény, vastag jég borítja a folyót. Az egyik alkalommal, letérve a bejáratott útvonalamról, becserkésztem. Egy termetes bager aludta ott téli álmát, jégpáncélba fagyva. A jég beállta előtt kavicsot bányászott, és valamilyen rejtélyes okból otthagyták. Tavasszal aztán, még a martilapu virágzása előtt, kivezették onnan...
A távolból sötétlő, lemezzel borított domború háta alapján írtam anno a futónaplómba: „bager-bogár”...és ez a név rajta is maradt emlékeimben.
Csuka a jégen
Szintén kemény tél volt, jégbe öltöztette a folyót. Csak a lékhorgászok, lékhalászok által vágott ablakokon át nézte a víz a felhőket. A magasparton futottam. Balról kökénybokrok, jobbról a Hernád több méternyi mélységben, jó hosszan és néhol lúdbőröztető közelségben a csapáshoz, amely vezette utamat. Lenéztem a magasból a partközeli jégre, mert vonzotta valami a tekintetemet. Egy termetes csuka feküdt ott enyhe ívben, élettelenül. A kopoltyúja körüli apróbb vérfoltok jelezték: még élt, amikor a jégre került. Egyéb jeleit nem láttam körötte annak, hogy bármivel, bárkivel is küzdött volna mielőtt végképp mozdulatlanságba dermedt. Mai napig nem értem, hogy került oda. A lékek, amelyek egyikéből esetleg valami úton-módon kievickélte volna magát, messze voltak...Ha a róka lett volna a rejtély mögött, az nem hagyta volna ennyire makulátlanul...Lehet, hogy egy hátizsákból ugrott fejest, amint kerékpárral vitte valaki haza, mint szerencsés fogást...?
Ufók lábnyomai
Fagyos, ködös, zúzmarás téli éjszakák utáni napsütéses délelőtt. A határ tiszta hómező. Ám a nap lassan átveszi uralmát a hideg fölött, egyre fényesebb fölötted az ég – a többnapos zimankó gyémánttá változik ágakon, ereszeken, vezetékeken. Az első méterek után hamar rád melegszik a vékony széldzseki. Lazítasz az öltözéken: kesztyűk a zsebbe, sapka a kezedbe – jó lesz majd a homlokod törölgetni...
- Ejnye no! Mit látok (már nem először) a szűz hólepel tetején? Tőlem balra, nagyfeszültségű villanyoszlopok adnak ritmust a végtelen fehérnek. A betonoszlopok között valami óriási, földön túli méretekkel bíró fácán vagy fogoly vagy fürj lábnyomai sorakoznak, a három jellegzetes ujj bélyegeivel. Csakhogy a pár centiméteres vonalak helyett itt méteres lenyomatok rajzolják ki a futólábakat. Oszloptól oszlopig, oszloptól oszlopig....Hopp, lepottyant valami fényes cső a magasból. Aztán még egy és megint egy...Fölnézek hunyorogva, alig látok a kéktől.
- Hát persze! Az oszlopokat összekötő három vezeték végtelenjét is jéghüvelybe zárta a tél, és ez a jég most öles darabokban menekül a nap fényétől. Hullik alá a fehér lapra és lesz belőle mesenyomda...
Költői Blog! (Y) :)