Ősz volt már, de a kánikulai meleg még a nyarat idézte. „Futni azért fogok” - mondtam magamnak...legföljebb megvárom a délutáni öt órás vonatot, ha az elmegy, megyek én is, akkor már nincs olyan meleg. Úgy lett, menetrend szerint indultam. A klasszikus távot választottam. 2 km enyhe emelkedő után a Vackor, onnan jobbra 1 km sík terep (oda-vissza) majd ismét a Vackor...megint jobbra 1 km kemény dombos (oda-vissza) újfent a Vackor, innen 2 km enyhe lejtő: egy laza hátszéllel haza...
Kocogtam szép simán, csöndben és lassan. A levegő sem rezzent, állt a meleg. Eggyé váltam a környezettel, csak „mi” voltunk, senki és semmi más: a hegyaljai dombok, a szántóföldek, a dűlőutak, a csönd...a felhők és a lépteim ritmusa...amikor valami finoman megérintette a fejem. Legfelül. Mintha pehelykönnyű koronát (netán glóriát...) kapnék az anyatermészettől, állhatatos futásaim elismerendő. Hirtelen kaptam egy adrenalin-löketet, megugrott a pulzusom, a derült égből alászálló valami megijesztett. Kicsit félve emeltem a karom, miközben „alacsonyabb lettem” - hozzákushadva a meglepetéstől térdeimhez...A következő pillanatban már ki is egyenesedtem, egy száraz kukoricalevéllel a markomban. Fölkapta valahol egy termik, és őkelme éppen ott, éppen akkor, éppen az én fejemre szállott alá. (Lehet, hogy a rőzsehordó öreg néni küldte?)
P.S.: A feleségem könnyesre nevette magát, amikor elmeséltem, mert ő eddig bátor embernek tartott...