Szonja a New York Maratonig fut...
Első félmaratonom 2012.09.09. NIKE
Szonja
| 2013-01-22 18:10:34 |
14 hozzászólás
Visszasszámlálás… és indul a mezőny.
A gyomrom diónyi már több napja, de a startpisztoly dördültének egyre közelgő időpontja még ezt a diót is képes zsugorítani. Nagyságra, most úgy szerecsen társára hajaz, de a futam reggelére a zöldborsónyi lesz a pontos kép róla..
Kell ez nekem Édesjóistenem?
Nyilván, hogy kell, hiszen akkor nem állnék most itt ilyen izgatottan, futócipőmet fényesítve, futógúnyámat próbálgatva a tükör előtt és apróra próbálva elképzelni minden eshetőséget, ami egy futót érhet a távon, amit ésszel felfogni egyelőre képtelenség.
Attól a pillanattól fogva, hogy Tanárúr ajkát elhagyta az ominózus mondat..
- Szonja indulnod kellene a Nike félmaratonon! – nos azóta került a görcs a szerveimbe.
Pontosan tudtam, hogy meg kell próbálnom! Illetve – ha tényleg őszinte akarok lenni - akkor tudtam, hogy teljesítenem kell. Volt viszont egy tényező, ami az egészet képes lett volna felülírni, az az egészségügyi állapotom. A túlsúlyomon kívül, kaptam akkora próbatételt bele, mint ide Nagykáta. A bringámmal, a felkészülési időszakban sikerült akkorát buknom, hogy a felületi horzsolásokon kívül megrepedt két bordám, erősen ütődött a jobb térdem. Öt héttel a verseny előtt a felkelés is kihívásnak tűnt, a tüsszentéssel járó fájdalomba pedig inkább nem mennék bele. De kicsinységekkel nem törődünk, ha egyszer az edző megszavazta a bizalmat, hogy bevállalhatom a bűvös 21-et – a nulláról 9 hét futással – akkor az a legkevesebb, hogy igyekezzek felnőni a feladathoz!
Egyre közeledtünk a kitűzött időponthoz és általa egyre nőtt a gyűjtött kilométer a futócipellőmben… de úgy fokozódott tovább a fájás a jobb térdben is. A bordával ugyan napról-napra egyre kevesebb volt a nyűg – amellett, hogy még mindig állat mód fájt - de a térd folyamat sikított a futópályán, folyamat könyörgött a stoppért.
Emlékszem, a verseny előtti öt napos rápihenés előtt kellett volna lefutnom a leghosszabbat. Életem leghosszabb egybenfutását, a 18-at. Ez volt az edzéstervünk utolsó futása, és aztán pihenés után félmaraton. Ahany! Ahogy azt elképzeltem… de nem kaptam meg ezt a sikert. Nekiálltam lefutni, de10 kilinél kicsit lassítottam - mert pontosan akartam követni a frissítésre szóló utasítást - a lassítás után viszont már nem kellett elindulnom azzal a térddel.
Nem kellett elindulnom, pedig az agyam még vitt volna a 18-asig tovább. Kénytelen voltam megállni néhány percre, mert a térdben azt éreztem, hogy a talajfogásnál a pengékre térdel a friss hús… Ultrabrutál, összecsuklós fájdalom volt ez.
Utolsó reményként elkezdtem imádkozni. Tenyeremet a fájó részre borítva, az égieket kérni, hogy tompítsák a fájdalmam, segítsenek a célomig… míg valahogy újra mozgásszerűt idézett a lábam. Egyre inkább kezdett futómozgásnak látszani és egyre vettem fel a hat perc közeli tempót. Most a hálaérzés repített, párnázta tovább a lépteim, így hagytam hátra immár a 13-ast… 14… est is. A tizenötös környékén már visítva könyörgött a könnyebbségért, amit az agy nem engedett de a test átvette az irányítást. A 16. kilométernél csuklottam össze törődve…
A történteket hallva a Tanárúr természetesen szigorú pihentetést parancsolt. Hitet és elvárást pedig én tettem a siralmas állapotomhoz. Könyörögtem, pihentettem, kényeztettem. Betakartam, babusgattam és bizakodón vártam a verseny reggelét. Mintha a térd méltányolta volna az alázat gyakorlását… egyre kevesebb fájdalmat mutatott. Naponta lett kevesebb, míg az ominózus reggelre nem is tudtam, hogy mi fájt annak előtte…
A verseny előtti éjszakát a barátnőmnél töltöttem. Átvette előbbre a rajtszámomat és a kezemben tarthattam életem elsőjét, a rajta szereplő bűvös 3603-as számmal. Vajon meddig segít ez a szám? Vagy addig, amíg befutok, vagy míg feladni kényszerülök fájó térdem okán…
De éreztem, hogy nagyon nagy dolognak lehettem részese. 40-en túl, szinte nulla futómúlttal hamarosan indulok a Hősök terére, hogy részt vehessek egy nemzetközi futóversenyen, ahol több ezer – hallod?? több ezer emberrel együtt próbálom teljesíteni a rövidnek egyáltalán nem nevezhető 21 kilométeres utat. Utat a dicsőségért… a bizonyításért. A bizonyításért, a magamnak valóért…
Elképesztő, hogy mennyi embert vonzott ez a verseny. Az országban ez a legnagyobb szabású félmaraton, de erre nem számítottam, de az ilyen profi szervezésre sem nagyon. Úgy tűnt, hogy minden a helyén, egyértelműen feltűntetve, ragyogó hangosítás és kellő útbaigazítás.
Egy órával a rajt előtt érkeztem, hogy legyen elég időm a ráhangolódásra. Felvenni a hely és a helyzet rezgését, azonosulni a kikerülhetetlen vállalással. Reggeli a pocakban a Tanárúri utasítás mentén, bemelegítő krém a forgó alkatrészeken, energiapatronok melltartóba tárazva. A pulzusmérőm a mellkasomon, karomon az óra. Időnként rápillantva érzékeltem, hogy álló helyzetben képes egyre feljebb és feljebb mozdulni, így követve viselőjének egyre fokozódó adrenalin adagját.
Közeledett a rajt, és felhangzott a nagyszínpadon egy pörgős nóta, bemelegítésre csábítva a versenyezni vágyókat. Persze csatlakoztam, hogy minél jobban terelődjön a figyelmem az ismeretlenről, még így is, hogy a bordám újra kiabált, hogy menjünk inkább haza… De nem érdekel a küldött impulzus, én lefutom! Csak a térdem ne fájjon… na… légyszi-légyszi és akkor tényleg lefutom. A bemelegítés a profi előtáncossal csak pörgette az egyébként is fokozott idegállapotot. Alakult ott belül a pumpa rendesen, a tömeg hipnotikus ereje is arra terelt, hogy most aztán „idenekemazoroszlánt”!
A következő kihívás a megfelelő rajtzóna megtalálásával folytatódott, mert irdatlan mennyiségű futó kezdett araszolni a kordonok mögé, ami gyorsasági szintek szerint volt beosztva. Előrébb nyilván a leggyorsabbak, majd egyre hátrább akiknek nőtt a kilométerekre jutott percek száma…
Mivel a Tanárúr milliószor csomózta a lelkemre, hogy el ne fussam az elejét, ezért a legutolsó sávhoz tartottam, ahol a 2:15 perc után tervezett befutók hada sorakozott. Igen… jól gondolod… ez már a nyeretlen kétévesek vagy veteránok zónája. Persze a legnagyobb tisztelettel nevezem így… de ettől a tény még tény marad. Presztízskérdést nem csinálunk ebből, egyelőre óvatosként beácsorgok én szépen hátra, majd a pálya és a teljesítményem megmondja, hogy hová sorolhatom magam… Meg különben is! Alázat… kérem szépen alázat!
Chippek a cipőkön, bemelegítve minden test… már csak az indulás kéne, nem az a sok felesleges szöveg, mert több ezer futó várja izgatottan az indulást, miközben a mikrofonon is hangzik a bíztatás, fokozva tovább az egyébként is karneváli hangulatot.
De végül… nagynehezen csak eldördül a rajtpisztoly.
Innentől hat perc kellett, hogy a hatalmas tömeg sodrásával végre átlépjük a startszőnyeget, de lassan kezdtük felvenni a futásra hasonlító gyenge kocogó mozgást, hiszen itt még annyian jutottunk egy négyzetméterre, hogy futásról maximum a holdon beszélhettünk. Ez majd hígul, de az eleje tényleg odafigyelős, ha bukni sem szeretnénk az első szerbuszban. A Hősök terét elhagyva tartott a folyam az Andrássy útra, mert értünk záródott le fővárosunk egyik legforgalmasabb útvonala, hiszen mi voltunk a félmaratonisták! Mekkora jóság ez már!
Sikerült végre belőnöm egy kellemes haladási tempót úgy, hogy kicsit a két órás iramfutók előtt haladjak. A fejemben végig motozott a jó szándékú intelem, hogy el ne fussam az elejét, mert akkor 17-nél halok meg, így szépen tettem magamnak a 6:02-6:10-es átlagtempót. Egészen meglepődtem a felismeréstől, hogy sokkal tovább bírtam tartani ezt a tempót, mint azt előtte gondoltam. Tán a hetedik, vagy nyolcadik kili környékén jártam, amikor még mindig mögöttem futottak a két órás iramfutók a maguk szépséges kék jelölő lufijaikkal. Budára átérve, igazán szükséges volt a vizes frissítés, ismét jól jött a szervezők gondos előkészülete. Sütött már a napocs vadul, kellett a szivacsmerítésből a hűtés a kupámra, hogy ne járjak úgy, mint a rosszhős a Szaffiban, hogy szelepen kelljen kiengednie a túlfőtt agyvizét.
Visszafordulóban véletlenül elszaladtam egy kilit 5:20 tempóval, pedig itt már 9-10 között voltam. Annyira meglepődtem azon, hogy itt ennyi van bennem… hogy csak na. Elbízni viszont nem engedtem a dolgot, mert megint hallottam a Tanárúr előrelátó hangát, hogy amit közben nem futok el, az visszajön a végén és már lassítottam is. Hiszen még mindig nem tudtam, hogy mit jelent egy félmaraton.
A következő kilométerekkel nem volt különösebben gondom azon kívül, hogy hosszú egyenes szakasz volt a rakparton. A fordítóból jöttek már szembe a futók, de rossz volt látni, hogy ők már mind megvertek, lehagytak engem. Illetve annyira nem is ám… mert egy pillanatra sem feledtem, hogy életem első versenye ez, aminek a teljesítése is elég, nem hogy a jó helyen végzés… a táv pedig fogyott és fogyott.
16 környékén kezdett a térdem szólítgatni:
- Szonja! Itt vagyok ám én is… jobban tennéd, ha abbahagynád ezt a hülye futást, mert ha nem, akkor én hagyatom abba!
17-ig csak szólítgatott, de utána tényleg beváltotta… és odacsűrt egy olyan borzalmat, hogy megint elő kelljen venni azt az agyat, ami nem engedi a megállást, bármi állítana is. Azt az agyat, ami eddig is túlsegített mindenen, még ha a fájdalom százas szöget is ver a térdbe egy hatalmas légkalapáccsal, minden egyes lépésnél. Az egyre fokozódót csak tetézte a testi satnyulás is, ami a vonszolódásra késztetett. Az agy még vitt volna, de a test már nem volt partner. Az utolsó energiapatronért kotorásztam, a mielőbbi frissítőállomás reményében, hogy az tán már csak bevisz a célba. Egyre kétségesebbé vált számomra is a dolog, nem csak egy külső szemlélőnek, aki annyit látott, hogy ez a nő ereje végét eszegeti a futót idéző mozgásával, ami inkább hajaz egy sánta karikatúrára, mint egy félmaratonistára.
Innentől már nehéz volt… nagyon nehéz. Persze nem azért jöttem, hogy feladjam, nem azért, hogy belesétáljak, de ettől még viselhetetlenül nehéz volt a feladat.
Hol volt itt már a két órán belüli elbizakodott lefutási tervem? Egyáltalán annak örültem, hogy az a mentő nem értem állt meg, úgy 1000 méterrel a cél előtt és nem előtte borulok fel a fájdalmamtól és elcsigázottságomtól, mint egy büdösbogár.
Lépések után lépések… és mintha sűrűsödött volna szurkolók hada. Jól hatott az agyra, hiszen ígérte, hogy már ebben az életben befutok. Igen! De hol már? Hol a befutókapu? Miért nem látom még?
A tömeg csak sűrűsödött, csak növekedett, a hangulat fokozódott a biztos jel gyanánt és igen! Megláttam!
Előttem úgy 300 méterrel… de ott volt. Még most is kétséges számomra, hogy átjuthatok alatta, de az nem, hogy továbbfutok. De a táv soha nem szánt elfogyni, amikor végre az órát is megláttam.
Ekkor hittem el. Hittem el azt, hogy átjuthatok. Azt még nem, hogy megcsináltam a félmaratont, de azt, hogy átjuthatok alatta… nos… azt már el…
2:16:33
Szonja élete első félmaratonja!
Tapasztalatot, véleményt kérek szépen!
Szonja
| 2013-01-15 20:43:48 |
20 hozzászólás
Légyszíves segítsetek és adjatok tanácsot, ha van tapasztalat!
Van itt ez az én talpi izomfájdalmam, ez a visszatérő talpi bőnye. (plantar fasciitis).
Nike Vomeroban futottam, amivel - szerintem a túlcsillapítása miatt - összejött ez a kórság. Persze túlsúlyom is van, úgy 7-8-10 kiló, bár a BMI szerint 24, ami a jó tartomány.
A Vomeró mellé vettem már egy Asics Gél cipőt, ami keményebb, de abban is fáj. Szupimáló a futásom, de nincs lúdtalp.
Most pénteken találkozom egy lánnyal, akinek szándékozom megvenni a kicsinek bizonyult FREE típusú Nike-ját.
Tehát a fő kérdésem az, hogy futtok e és milyen tapasztalatokkal a Free cipőben?
Állítólag annyira szabad futást biztosít - persze nagyon fokozatosan hozzászoktatva a lábat - hogy visszaépülnek a túlkönnyített természetes izommozgások. Állítólag visszatérünk benne úgy a futáshoz, mint a Kenyaiak, akik mezítláb futnak.
Ha meg nincs tapasztalata senkinek a Free-ről, akkor milyen cipő vált be valakinek a szupimálóhoz?
Nagyon köszönöm, ha segítetek, mert tényleg az okot kell megszüntetnem... :)
Szonja
| 2013-01-14 15:48:30 |
19 hozzászólás
Szteroidkúra vette kezdetét.
Miért van az, hogy annyian szólnak ez ellen? Talán azért, mert még nem járkáltak olyan cipőben, amiben a bajság miatt nem lehet futni?
Úgy értem, hogy valószínű, hogy azok ágállnak a legjobban az ilyen nagyon mesterséges gyógyítások ellen, akiket még nem igazán űzött az újraedzhetnék. Akiket még nem sürgetett ennyire a már megszokottan begyűjthető adrenalinadag.
Vagy én látom rosszul? Van akinél olyan maradandó- vagy akár átmeneti – elváltozást, degenerációt okozott a szteroid, hogy ezért rohan mindenki előle és próbál hosszas és méregdrága alternatív gyógyászatot találni?
Én konkrétan már alig vártam. Azért, mert ez azt jelenti, hogy közelebb kerültem az időhöz, amikor újra vehetem a Vomerómat.
A mai indulásom itthonról is emlékezetes volt. Miért is nem csodálkozom azon, hogy az én házamtáján egy egyszerű téli reggel is ilyen bonyodalmakkal indul… El kellett mennem a szervizben hagyott cangámét, úgy 3 kilométerre a lakásomtól gyalog. Azt terveztem, hogy onnan már cangával megyek a kórházba, hiszen az van onnan 6-7 kili. Ezt meg csak nem vállalom be sántítós lábbal… különben sem érnék oda időre, amikorra a csodaErnő doktorbácsi csőre húzott injekciós tűvel várja a mindenre elszánt és mindenbe beletörődött Szonját.
Igen ám… de kinéztem az ablakon, amikor kezdtem az öltözködős hadviselés. Az első dilemma ekkor vetült, hogyan is csináljam? Gyalog és bicajjal kell ma haladnom. Húsz centi hóban hidegben és szemerkélő szmötyiben. Először bicajszervizbe, majd onnan kórházsziti. Fáznom sem kéne, megáznom sem, de azért a gyalogot is bírja a lábbeli…
Így alakultam a végén egy olyan kombó, ami magában foglalta egy desszantos, egy miszpitsa és egy átlagpógár megjelenését. A lábamon egy komoly bakancs. Alsóruhának a nyári futógatya, térdzokni, koptatott, szaggatott farmer. Fölül kék combközépig érő elegáns irhabunda, majd fejfedőnek egy szép nyúlszőrkalap. Szerinted?
(sportos bundám és átlagos sapkám nincs)
Ehhez a látványhoz még kéretik hozzáadni, hogy alattam egy városi bringa, aminek a kerekei 20-10 centi havon igyekeznek közlekedni. Konkrétan, mire kitekertem a kórházhoz, annyira néztem ki hülyén és izzadtam le a bundámban és a csodakalapom alatt, mint a pulmiökör…
De segáz, minden szpesöl, én most talpat gyógyíttatok, de hirtelen.
Komolyan mondom, hogy a folyosón ülve és a talpamba landolni készülő böllértűre gondolva ismét nem volt őszinte a mosolyom. Imádkoztam a gyors és lehető legkevésbé megviselős fájdalomért, imádkoztam, hogy a lehető legjobb kezelést válassza a kedvencke dottore.
Azt választotta…
Három szteroid három héten át adva. Utána ima. Ima azért, hogy ne kelljen folytatni a lökésterápiával, vagy a sugáradagolással…
Bizakodó vagyok…
Szonja
| 2013-01-09 21:49:55 |
7 hozzászólás
…legalább is ez az indulatom lényege.
Már az, hogy a kényszerpihenőm idejére találjak valami olyan mozgást, amivel egyrészt szinten tartom az edzettségemet, másrészt a visszazabát is kordában tartom így, hogy megint jön a futásnélküliség depressziójából eredő kényszerzaba.
Nyilván, hogy először a spinning ami ötlött, mert a futkározás után a bringa ami még nagyon kedvenc. De mivel most nem tekerhetek 50-eseket a szabadban, evidens egy termes tekerenc. Ráadásul emlékszem, hogy régen szerettem is nagyon. Pontosabban mindig elhaláloztam az órák végére, annyira elfáradtam és megviselt, de mégis jóként van ott hátul az agyban a ficakban.
Szóval ma volt a napja, hogy bevállaltam egy órát. A vezető csaj segíteni akart és elmondta, ha nem bírom, nyugodtan üljek vissza, vagy egyszerűen vegyem nullára az ellenállást. Valahogy mindig tekerjem, csak akkor üresben. Ráhagytam.
Ráhagytam, mert tényleg rég voltam ilyen cangán, nem volt viszonyításom.
Pulzusmérő rajtam… mi bajom lehet?
Nagy szégyent úgysem vallok, hiszen itt ismerik már a visszatérőket, tehát pontosan tudják, hogy én új vagyok. És mint ilyen… éppen bele is férhet, hogy megállok, vagy leülök.
Ahany.
A 30. percnél – amikor még mindig azt vártam, hogy mikor is kezdődik el a keményebb szakasz – a többiek, a régebben járók már éppen hogy csak tekerték, a kargyakszikat már nem utánozták. Nekem még simán ment, pedig tényleg tök magasra tettem a tekercet, nagy fokozatra, hogy minél nehezebb legyen hajtani.
De nem… nem, az istenért sem fáradtam. Már szinte folyamat kiállva a nyeregből hajtottam, de még mindig fél fordulatomon sem voltam.
Igaz, hogy a fejemből patakokban folyt a lityó, de azt éreztem, hogy ez még mindig csak a bemelegítő rész.
Esküszöm, hogy nem vagyok nagyképű!
Így éreztem… amikor szólt a lány, hogy levezetés…
Mit?
Mit kell levezetni?
ÁÁÁhhhh…. KÉSZ!
Vége lett az órának.
Vége úgy, hogy a következőt is simán le tudtam volna tolni…
Sajnos nem lesz ez így jó. Elmentem ezerért egy átmozgató, zenés bringázásra egy szellőzetlen, kicsi terembe… L
Ez nem az én lovam…
Oké! De akkor mijacart csináljak????
Úszni azért nem szeretek, mert nehezen viselem az első merülés utáni stresszt. Konditeremhez edző kéne, hogy ne összevissza bénán erőlködjek.
Itthon, DVD-re tornázni az istenért sem állok neki.
Akkor????
Szonja
| 2013-01-08 16:39:32 |
11 hozzászólás
Eljött az idő és be kell látnom…
Be kell látnom, hogy tényleg beteg a lábam. Be kell látnom, hogy igaza volt az edzőnek.
Pedig azt gondoltam, hogy túlproblémázza, hogy túlaggódja, hogy túlbiztosítja a pici gondomat. Illetve azt a gondot, amit én jóval kisebbnek ítéltem, mint azt az ő ezret látott szeme már előre vetített.
Éppen ma reggel mondtam neki, hogy ő csinál belőlem betegségtudatos embert, azáltal súlyosbodik a fájás.
Már bánom. Bánom azt, hogy ezt mondtam neki…
Nos…
Több hónapja kínoz ez a rohadt talpfájás. Konkrétan talpi bőnye, de két hónapja már elmúlni látszott egy hathatós szteroid injekció által. Az orvos ugyan lebegtetett egy második és harmadik esélyét, de boldog lettem, ahogy szúrás után két nappal nem éreztem, csak egy százalékát a fájdalomnak.
Eztán persze kezdtem ráfutni.
Megint fokozatosan állt vissza ilyen erőssé a fájás, mint az injekció előtt volt. …és megint ott tartunk, hogy tényleges pihentetés, kedden újabb szúrás és utána ki tudja…?!
Hááá e öröm, e bodottá.
Emlékszem, az első igazi leállásnál depresszióba estem, hogy nem futhatok. Akkor vígasztalt. Most inkább az bánt, hogy már soknak vettem, soknak ítéltem az aggódását, már beszélni sem nagyon voltam hajlandó róla vele, eltitkoltam a fájás fokát, mert tényleg azt éreztem, hogy immár pusztán egy fájó talpnak lát engem és semmi másnak. Minden beszélgetésünk a hogyvanalábaddal és vigyázzalábadrával indult és végződött.
Ettől függetlenül persze futott velem, mert tudja, ha vele, ha nélküle, de futok, így legalább látja saját szemével a romlást, esetleges gyógyulást.
De most a full amortizációnak lehetett tanúja.
Szörnyű. Ráadásul még azért is csak remélhetek, hogy nem sokallt be a nagy számtól, a kelletlen válaszaimtól és „gondoz” tovább…
A múlt heti 52 km után, a vasárnapi hegyifutás egy nap pihenő és ma hajnali laza 10-es után ott tartunk, hogy konkrétan sántítok. Erősen.
Időnként belenyilall akkorát, hogy felérződik a térdemig.
Szóval tényleg itt az idő, hogy belássam…
De így mi lesz velem?!?!?
Szonja
| 2013-01-06 19:54:45 |
1 hozzászólás
Sikerült ma bevenni a vérteskozmai hegyet.
Nehéz volt… nagyon nehéz… Nekem.
Annyira jó fejek a többiek, - a nagyobb futók… akikkel voltam – hogy befutós elcsigázottságomat látva megtámogattak némi elismeréssel és bevallással, hogy nehogy azt képzeljem, hogy ez bárkinek könnyen megy. Egy kicsit mindenki belehal ebbe a hegybe. Persze ki jobban, ki kevésbé, de ez a szintes futás a nagyoktól is elkéri az árát.
Tanárúrral futhattam ismét. Jó volt. Megint jó volt vele futni.
Ezen kívül pedig – már azon, hogy mennyire szeretek vele haladni – túlmutat az, hogy most is neki köszönhetem, hogy az utolsó méterekbe nem álltam bele.
A 15 kilométeres pálya végig szintes.
Úgy szintes, mint egy hullám. Hosszabb fel és le szakaszok váltakoznak, de a pálya eleje 2500 méterig lejt. Oké.
Oké, hogy lejt, de ez a végén emelkedik… ugye. Nem gondolsz erre, amikor futásvágyaddal végre kiszabadultál, végre haladsz újra… nem azon gondolkodsz, hogy itt lesz visszafelé is. Élvezed pusztán.
Oké… élvezni kell, mert azért csinálod. De egyszer csak vissza kell jutni az induláshoz, amikor meg kifizeted az elején lévő hosszú lejtőt. Kifizeted egy állat hosszú emelkedővel.
Olyan emelkedő ez, amit gyalog meg sem éreznél. Futva viszont az életben sem akar vége szakadni soha. Tényleg soha. De azért soha, hogy az utolsó 250 méter megjutalmazhasson egy akkora fölfelével, hogy már csak full előredőlve vagy képes az úton maradni. Itt volt a leg-leg-legvégem.
De azt hiszed, hogy engedte, hogy megálljak??? Nyilván…
Utolsónak futottunk be, de még így is nagy élményt adott. Miért van kizárólag csak a futásból eredően az az érzésed, hogy tényleg elhalálozol, ha nem állhatsz meg – de persze nem állsz – éppen ott pusztulsz bele a hülye agyad által diktált kitartásodba, hogy aztán végre beérj, és három… MONDOM 3 perc után – amikor már a légzésed is visszatér a „megszólalni is képes vagyok” tartományba - tiéd lehessen a világ legnagyszerűbb érzése. Az idenekemazoroszlánt érzés…
Azt is jó látni, hogy kitartó edzéssel idő után a többiek szintjén futhatok majd én is…
Van itt cél kéremcééépen!
De hazaértemkor a gyors tus és ebéd után pusztán az ágyam vízszintjét vágytam. De mint kiderült, azt is azért, hogy két röpke óra pihenés után a telefonom kijelzőjén megjelenő barátnő konditerembe és szaunába hívását pozitívan fogadhassam.
Szerinted?
Normális a Szonja?
Igen. Illetve nem, mert igent mondtam és még egy órát lenyomtam a kondigépeken. Nem mondhatod… teljesen indokolt! 15 kili hegyifut után egy óra kondi, s majd egy óra szauna.
Szerintem ma sem váltom már meg a világot…
Szonja
| 2013-01-05 21:17:41 |
1 hozzászólás
Jáááájjj!
Jájjjj nekem Istenem!
Holnap hegyrefutás a program.
Biztos, hogy kell nekem ez kéremtisztelettel? Kell nekem az, hogy a nyelvemen taposva 15 kilométeren keresztül igyekezzek bevenni különféle hegyi képződményeket?
Kell ez nekem téllllleg??
Mijé nem elég nekem a sík terep, ahogy azt a Jóisten mérhetetlen toleranciájában megteremtett?
Miért?!?
Mert futó akarok lenni! AZÉRT!
Nyahhh… kéremszépen!
Holnap 9:00-kor az indulás a városunkból Vérteskozmára – erre az elképesztően gyönyörű területre a Vértesben - egy évindító csapatedzésre.
Legyek őszinte? Na…?? Na…???
Alig várom ám már…
Azzal együtt is alig várom, hogy egy pillanatig sem kétséges, hogy ott fogok elpusztulni, de mégís hív. Nagyon.
Pedig a hét elején még variázgattam, hogy el akarok/tudok e menni, de ahogy közelgett az idő, mi sem természetesebb. Pláne így, hogy Tanárúr egyszerűen kijelentette, hogy megyünk! Kész!
De ami a leglényeg, hogy jön a csapat. Tanárúr csapata… akik megcsinálták Bécs-Budapestet…
Szonja pedig jöhet velük…
Szeretem…
Szonja
| 2013-01-03 07:56:02 |
Nincs hozzászólás!
Hét órára hazaértem.
Haza, egy újabb hajnali futekról.
Ohhhh… baccuska! Mennyi történés van itt elveszőben, amióta nem írtam már…
De most igyekszem utolérni magam, folyamatában leírom a versenyt, a karácsonyi befosi-futit és a többit…
Az idén ez már a második futásom volt, az első a Tanárúrral. 5:25-kor indult a ma hajnali tízeske. Már azért nem éjjelinek írom, mert – érdekes módon – emberekkel, autósokkal is találkoztam. Nem úgy, mint a karácsonyi hajnaliban…
Kellemes futóidőnek ígérkezett, amikor kicsinykét késve rövid bemelegítés után felvettem a szokásos futómozdulatokat és robbantam ki a lépcsőházunk ajtaján. 5:30-kor bemelegítés közben csapódtunk egymáshoz, hogy újabb adrenalinadagunkat begyűjthessük, hogy ismét jobb érzéssel vághassunk a mai napnak is. Csodálatos érzés ám ez, amikor már túl vagy a csörgőóra által okozott első hajnali sokkon, az „elkezdjek e öltözni, vagy bújjak vissza a meleg paplan alá?”-n túlbillensz. Amikor már a szokásos bekenekedős, felöltözős, bekrémezős szertartáson dolgozol… nos, akkor már kezdődik a jó érzés, amit nem futónak hiába is magyarázunk. Persze nem mind ilyen, van, hogy még a 30. percnél is a pokolba kívánod még azt is, aki a futás nevű tébolyulatot kitalálta, de most nem erről beszélünk, a ma hajnali a jobbak közül való volt…
Tudtam, hogy a testem megint nem kívánja a gyorsat, ezért már indulóra benyögtem a sípot, hogy nem ötössel szeretném kezdeni a hajnalt, még ha csak 10 es is a mai penzum. Tanárúr szerencsére egyetértett, mert verseny utáni elsője volt és ő is lelazítónak szánta a mait.
Végül 6:30 körül lettünk, de végigdumáltuk az utat.
Sok-sok ilyen jóérzésű futást kívánok magunknak… J