Sikerült ma bevenni a vérteskozmai hegyet.

Nehéz volt… nagyon nehéz… Nekem.

Annyira jó fejek a többiek,  - a nagyobb futók… akikkel voltam – hogy befutós elcsigázottságomat látva megtámogattak némi elismeréssel és bevallással, hogy nehogy azt képzeljem, hogy ez bárkinek könnyen megy. Egy kicsit mindenki belehal ebbe a hegybe. Persze ki jobban, ki kevésbé, de ez a szintes futás a nagyoktól is elkéri az árát.

Tanárúrral futhattam ismét. Jó volt. Megint jó volt vele futni.

Ezen kívül pedig – már azon, hogy mennyire szeretek vele haladni – túlmutat az, hogy most is neki köszönhetem, hogy az utolsó méterekbe nem álltam bele.

A 15 kilométeres pálya végig szintes.

Úgy szintes, mint egy hullám. Hosszabb fel és le szakaszok váltakoznak, de a pálya eleje 2500 méterig lejt. Oké.

Oké, hogy lejt, de ez a végén emelkedik… ugye. Nem gondolsz erre, amikor futásvágyaddal végre kiszabadultál, végre haladsz újra… nem azon gondolkodsz, hogy itt lesz visszafelé is. Élvezed pusztán.

Oké… élvezni kell, mert azért csinálod. De egyszer csak vissza kell jutni az induláshoz, amikor meg kifizeted az elején lévő hosszú lejtőt. Kifizeted egy állat hosszú emelkedővel.

Olyan emelkedő ez, amit gyalog meg sem éreznél. Futva viszont az életben sem akar vége szakadni soha. Tényleg soha. De azért soha, hogy az utolsó 250 méter megjutalmazhasson egy akkora fölfelével, hogy már csak full előredőlve vagy képes az úton maradni. Itt volt a leg-leg-legvégem.

De azt hiszed, hogy engedte, hogy megálljak??? Nyilván…

Utolsónak futottunk be, de még így is nagy élményt adott. Miért van kizárólag csak a futásból eredően az az érzésed, hogy tényleg elhalálozol, ha nem állhatsz meg – de persze nem állsz – éppen ott pusztulsz bele a hülye agyad által diktált kitartásodba, hogy aztán végre beérj, és három… MONDOM 3 perc után – amikor már a légzésed is visszatér a „megszólalni is képes vagyok” tartományba - tiéd lehessen a világ legnagyszerűbb érzése. Az idenekemazoroszlánt érzés…

Azt is jó látni, hogy kitartó edzéssel idő után a többiek szintjén futhatok majd én is…

Van itt cél kéremcééépen!

De hazaértemkor a gyors tus és ebéd után pusztán az ágyam vízszintjét vágytam. De mint kiderült, azt is azért, hogy két röpke óra pihenés után a telefonom kijelzőjén megjelenő barátnő konditerembe és szaunába hívását pozitívan fogadhassam.

Szerinted?

Normális a Szonja?

Igen. Illetve nem, mert igent mondtam és még egy órát lenyomtam a kondigépeken. Nem mondhatod… teljesen indokolt! 15 kili hegyifut után egy óra kondi, s majd egy óra szauna.

Szerintem ma sem váltom már meg a világot…