Hét órára hazaértem.

Haza, egy újabb hajnali futekról.

Ohhhh… baccuska! Mennyi történés van itt elveszőben, amióta nem írtam már…

De most igyekszem utolérni magam, folyamatában leírom a versenyt, a karácsonyi befosi-futit és a többit…

Az idén ez már a második futásom volt, az első a Tanárúrral.  5:25-kor indult a ma hajnali tízeske. Már azért nem éjjelinek írom, mert – érdekes módon – emberekkel, autósokkal is találkoztam. Nem úgy, mint a karácsonyi hajnaliban…

Kellemes futóidőnek ígérkezett, amikor kicsinykét késve rövid bemelegítés után felvettem a szokásos futómozdulatokat és robbantam ki a lépcsőházunk ajtaján. 5:30-kor bemelegítés közben csapódtunk egymáshoz, hogy újabb adrenalinadagunkat begyűjthessük, hogy ismét jobb érzéssel vághassunk a mai napnak is. Csodálatos érzés ám ez, amikor már túl vagy a csörgőóra által okozott első hajnali sokkon, az „elkezdjek e öltözni, vagy bújjak vissza a meleg paplan alá?”-n túlbillensz. Amikor már a szokásos bekenekedős, felöltözős, bekrémezős szertartáson dolgozol… nos, akkor már kezdődik a jó érzés, amit nem futónak hiába is magyarázunk. Persze nem  mind ilyen, van, hogy még a 30. percnél is a pokolba kívánod még azt is, aki a futás nevű tébolyulatot kitalálta, de most nem erről beszélünk, a ma hajnali a jobbak közül való volt…

Tudtam, hogy a testem megint nem kívánja a gyorsat, ezért már indulóra benyögtem a sípot, hogy nem ötössel szeretném kezdeni a hajnalt, még ha csak 10 es is a mai penzum. Tanárúr szerencsére egyetértett, mert verseny utáni elsője volt és ő is lelazítónak szánta a mait.

Végül 6:30 körül lettünk, de végigdumáltuk az utat.

Sok-sok ilyen jóérzésű futást kívánok magunknak… J