Hát, nem a mai volt életem legkönnyűbb 8 km, az biztos. Semmi különös, csak mintha végig szembe fújt volna szél. Ami mondjuk nem lehetetlen, de azért elég valószínűtlen. De megcsináltam. Vehetjük úgy, hogy leginkább a fejemben edzettem.
És amiért nagyon szeretem Dublint: az emberek. Hazafelé futva ahhoz a részhez értem, ahol kb 20 méteren le van zárva a fél járda és csak egy ember fér át egyszerre. Szembe jön egy biciklis, és kb egyszerre értük el az "ösvény" két oldalát. Pont gondolkoztam, hogy akkor most mi is legyen, mire látom, hogy a biciklis megáll. Simán megvárta amíg átfutok, sőt, még rám is mosolygott mikor átértem. Ilyen kis dolgok azért úgy fel tudnak dobni. Szóval szép az élet.