Egyetlen célom volt az idei Terep Százason: aránylag jó időt menni rajta. Úgy gondoltam, 12.30 és 13 óra közti menetidő reális és vállalható, ugyanakkor merészebb pillanatokban azt is gondoltam, de csak titkon és lehetőleg senkinek nem elárulva, hogy ha minden összejön, még akár ezen belül is sikerülhet. A pálya ugye gyors, jól futható. Ami egyrészt jó, mert viszonylag sok szakaszon aránylag jó tempóban lehet haladni, ugyanakkor emiatt okosan kell tempót választani, mert nagyon hosszú a táv.
A rajt utáni első lényeges momentum, hogy az órám nem találta meg a mellkasöv jelét. Nem tudom, ki mit tapasztalt ezzel kapcsolatban, én azt, hogy ha egyszer az óra nem lel rá a jelre, akkor onnan akárhányszor közelíthetem a jeladóhoz, soha nem fog összekapcsolódni a rendszer. Ilyenkor egyetlen megoldás, ha leállítom az órát rendesen a stop gombbal és újra kezdem a mérést. Én viszont nem akartam lekapcsolni, mert már elrajtoltunk. Ha már az órám nem találta a jelet, legalább én megtaláltam, mert jelnek vettem és elfogadtam, hogy ezen a napon csak magamra hagyatkozva futhatok.
Azt gondolom, hogy az elejétől kezdve jócskán hazardíroztam a tempót illetően. Ahogy felkaptattam a Remete-hegyre és kisimult az ösvény a lábaim alatt, pillanatokon belül megindultam. Emlékszem, Dévényi Ildi mondta, hogy igen, ő is menne, de még nagyon messze a vége. Igaza volt. Én viszont úgy gondoltam, a jól futható szakaszokon igyekszem tempót futni. Elköszöntünk egymástól, igaz határozottan gondoltam, hogy fogunk még találkozni. Gankit még jó darabig érzékeltem magam körül, aztán egy idő után már nem és gyakorlatilag onnantól kezdve jobbára magam mentem, a körülöttem lévő sporttársakat, hol fiúkat, hol a lányokat kerülgetve. Nagyon jó idő volt, jó ütemben haladtam, minden gond nélkül. Az első pont, ahol már volt valamiféle időtervem, a kb. 27 kilis Klastrompuszta volt. 2.50 körüli időt gondoltam, ehhez képest 10 perccel jobb lett. Innentől gyakorlatilag folyamatosan azzal szembesültem, hogy jóval hamarabb megvannak az egyes szakaszok. Dobogókőre pl. 54 perc alatt értem fel, 3.34.21-es részidővel. A Dömösre vezető futós szakaszon egy fatörzsön való átjutás közben begörcsölt mind a két combom. Megijedtem, mert úgy gondoltam, még sehol nem vagyok a valódi nehézségektől. Egyszerűen korainak éreztem, hogy ilyesmivel kelljen foglalkoznom. A lábaim azonban nem így gondolták. Megálltam egy pillanatra, a görcsölés szerencsére hamar elmúlt, de egy pici tompa érzet maradt utána. Elméláztam, vajon mitől lehet, talán gyors a tempó? Az volt, de jól esett és úgy éreztem, jól is megy. Persze lehetett volna lassabban is haladni, de nem akartam, miért tettem volna, fizikálisan teljesen rendben voltam. Előzőleg Dobogókőn ettem sót és innentől kezdve a frissítés része volt egy jó csipet só is. Dömösön vizet kértem a tartályomba, gyors evés, ivás és haladtam is tovább. Kukucska Attilával ekkor már jó ideje együtt haladtunk. Hol ő volt előrébb, hol én, de valahogy folyamatosan láttam. A Vadállókövekhez 4.33-kor kezdtem meg a mászást. Attila egy idő után lemaradt, mondván, nem akarja elmászni, én haladtam tovább a saját tempómban. Úgy terveztem 5.15 környékén fent lehetek Zsotyeknál a Prédikálószéken. Közben megpillantottam Andit, amint békésen ül Zördivel egy sziklán és kedélyesen beszélgetnek. Megzavart ez a kép, elvégre éppen egy versenyszerűség zajlott, még ha magam nem is voltam vad versengésben, legalábbis nem a mezőny többi tagjával. Aztán Zsotyek is megzavart azzal, hogy én vagyok az első nő, többeket képzeltem magam elé. A Kisrigóig tartó futós szakasz jól és aránylag gyorsan eltelt. Tudtam, hogy az előzetes 6.10 körüli első 50-es időn belül leszek. A Rigó előtti utolsó métereken került látótávolságra Misi. A Kisrigóba 5.49.21-gyel értem. 20 perccel jobb, mint a terv. Sokan voltak ott körülöttem, mindenki gratulált és megerősített abban, hogy ez bizony jó idő. Ajaj, bármennyire is örültem a jó tempónak, némi aggodalommal töltött el, vajon képes vagyok-e tartani csupán közel ezt az iramot - magamhoz képest vágtát - még egyszer 50-en. Az is ekkortájt fogalmazódott meg bennem, hogy amit csinálok, azzal igen nagy kockázatot vállalok. Mondhatni mindent vagy semmit alapon futottam tovább. Ráadásul olyan futókkal mentem együtt egy-egy szakaszon (Hivessy Zoli, Ákos), akikkel – egészen eddig – a mezőnyben elfoglalt helyem során esély nem volt a találkozásra. Éreztem, hogy gyors a tempó, de azt is, nem annyira az, hogy merőben más iramra kéne váltanom. A visegrádi ponton hihetetlen kiszolgálásban volt részem – mindenhol máshol is, de ott az extrán felül is extra volt. Athosz hűs vizet locsolt a tarkómra, szintén kellemes hőmérsékletű kólát kaptam és egyébként is nagyon kedves és mosolygós volt mindenki. Azt hittem, hogy a Fellegvárhoz vezető emelkedő a hosszú futós szakasz után, jól fog menni, de kicsit küszködősre sikerült. Nekem itt volt a legmelegebb a nap során. Meg aztán hamar újra valami harapnivaló után kaparásztam. Hiába hagytam éppen csak el a pontot, éreztem, hogy ennem kell még valamit. Innen jó darabig – ahogy tavaly is – küszködtem egy kicsit és jó darabig kerülgettük egymást a három sráccal (Ákos, Hivessy Zoli, Noszik Jani). A kisebb emelkedők már nem estek jól, de a lejtőkön és síkon futottam továbbra is. Talán kicsit lassultam, de még mindig jó tempóban gyűjtöttem a kilométereket. A Kisrigóba, 75 km-hez ismét csak várakozáson felüli idővel értem (8.44.56). A depós-zsákomból elővettem a fejlámpám, néhány csokit, gélt, Ági segített tölteni a tartályt, ettem néhány korty levest, majd elindultam a táv utolsó 25 kilométerére. Sanyi viccesen meg is jegyezte, hogy „Jucikám, már csak az apró van hátra.” És tényleg, de micsoda apró ez, 75 km-rel a lábakban. Persze működik a rendszer, meg pörögnek a lábak, de már egészen másként. A combfeszítőim keményre merevedtek, a lábkörmeim és a talpam egyes pontjai érzékenyek voltak, de a tudat, hogy már csupán 3-4 órán át tart mindez, viselhetővé tesz minden kellemetlenséget. Minden egyes megállás vagy mászás után nehéz volt ismét beindítani a futómozgást, de minden alkalommal ment és néhány méter megtétele után a körülményekhez képest komfortosan éreztem magam a mozgásban. Továbbra is igen gyorsan futottam a lejtőket. Többnyire már csupán erre voltam képes. Az emelkedőkön, pedig megpihentem és gyalogoltam ütemesen. Csobánka után volt egy rendesebb holtpontom. Émelyegni kezdtem. Pedig Csikóváralján ettem rendesen. Folyamatosan ennem kellett. Ettem a pontok előtt, a pontokon és a pontok után is. Vajon mi lehet ez? Ilyet még soha nem tapasztaltam a futásaim során. Aztán eszembe jutott Lupus, amikor mesélte, hogy a 2009-es CCC-n a táv vége felé leállt az emésztése, meg hogy van az a tempó, aminél már másképp kell táplálkozni futás közben, mint ha kicsit lassabban halad az ember. Talán valami ilyesmi lehet? Elővettem egy kis kiflit, amit reggel óta cipeltem magammal és már többször megrágcsáltam, apró pici falatokkal próbáltam jobb belátásra téríteni a meggyötört bendőmet. Közben a Kevélyre tartottam. Amíg rendeződött az állapotom, átgondoltam a napot. Mi történt, hogy történt, mennyi van még hátra. Hátra is néztem. Mögöttem jó ideje nem láttam senkit. Volt hátra kb. 12-13 km. Valójában semmim nem fájt komolyan, csupán elfáradtam az addig megtett úttól. Aztán szépen lassan azon kaptam magam, hogy nem fáj a gyomrom. Sokszor mentem a piros ezen szakaszán, tudtam, hogy pár perc és fent leszek. Tudtam, hogy a Kevély nyergétől csupán 10 kilométer van hátra, számomra itt kezdődött a verseny. Fogalmam sem volt, hogy ki hogyan áll a lányok közül. Egyszer sem kérdezősködtem a pontokon, nem tudtam, hogy Ildi nincs jól, nem tudtam, hogy Szilvi néhol csupán percekre volt tőlem, ez számomra addig nem erről szólt. Csupán magammal és ezzel a csodaszép, csoda izgalmas útvonallal álltam hadban. Folyamatosan számítottam rá, hogy valaki majd elmegy mellettem, de ott a Kevélyen, eldöntöttem, hogy most már akkor befutok a lányok között elsőként. A nyeregbe érve, ahogy megkezdtem a köves lejtőn a futást, nagyot káromkodtam. Közben markoltam a botokat – istenem, de jó, hogy az út 3/4 részén végigcipeltem, csupán azért, hogy néhány patakátkelésnél és néhány durva és fájdalmas lejtőnél maximálisan kihasználjam az előnyeit. Szóval markoltam a botokat és futottam, futottam, ahogy a lábaim bírták…és bírták. Hihetetlen erőre kaptam, nem voltam már acélos, a gyomrom néha jelzett, de még a Köves-bérc lankás tetején is futottam, fel és le, majd következett a köves lejtő, amit képzeletben puha fűpárna borított és finom lejtővé szelídült és képzeletben nem fájt, a borosjenői pontra vezető aszfaltos borzalom is a barátom lett. A pontra jó hangulatban érkeztem és gyors frissítés után tovább is álltam, nem volt miért maradnom, hisz alig 7 km választott el attól, hogy véget érjen ez a csodás, ámbár kemény és örökké emlékezetes nap. A szántó mellett futottam, mit futottam, vágtáztam, egészen addig, amíg az aszfaltos út, erősebben elkezd emelkedni. Onnan a Csúcshegyi-nyeregig gyalogoltam. Tempósan szedtem a lábaimat. Már azt is tudtam, hogy a lámpám, amelyet gondosan magamhoz vettem, a táskám mélyén marad érintetlenül. A nyereghez vezető úton egy sporttársat még megelőztem, majd a nyereg után ismét futottam, s a célig már meg sem álltam, míg nem 12.09.47-tel befejeződött számomra a verseny.
Igen, dédelgettem magamban egy olyan álmot, hogy valami ilyesmi idővel beérek, de most így utólag tényleg csak azt mondhatom, hogy mindez nagy bravúr volt részemről. Olyan tempót diktáltam magamnak végig, amelynek lehetett volna egészen más vége is. Nem lett. Lehet, hogy jól ismerem már önmagam, a lehetőségeimet, de az is lehet, hogy egész egyszerűen, ahogy Dévényi Ildikó is írta nekem, ez az én napom volt. Minden összejött és úgy jött össze, hogy lehetővé vált számomra a tökéletes verseny. A két héttel ezelőtti Mátrabércen nem voltam maradéktalanul elégedett a menetidőmmel. Ezzel az vagyok. És persze egészen különleges, hogy mindez a női első hellyel is kiegészült.
Ezt a beszámolót a verseny másnapján, hajnalban, fejben elkezdtem összerakni. Ágyban voltam, de nem tudtam aludni. Sajgott – és még most is sajog – az egész testem. Minden egyes mozdulat fáj, akárcsak a gyomrom, amivel kapcsolatban még soha nem éreztem ilyet futás során, vagy azt követően. Minden tagom jelzi a tegnapi napot, de ez most inkább örömteli, semmint igazán kellemetlen állapot.
Köszönöm Lupus és Csanya és az összes segítő munkáját. Öt csillagos ötös verseny volt. Hihetetlen sok kedves biztatást és figyelmességet kaptam a pontokon. Olyasmit, ami túl van azon, ami a frissítőpontok – mondjuk úgy – normális velejárója. Gratulálok minden versenytársnak és külön köszönöm Kitunak, Áginak a sürgést-forgást körülöttem, meg Norbinak a mindent.