Napok óta próbálom összerendezni a gondolataimat a T100-zal kapcsolatban. Nehéz, mert erős, intenzív élmény volt és nem is tudom, hol és honnan kezdjem. Hogyan keveredtem egyáltalán a T100 mezőnyébe? Hogyan éreztem magam, amikor a verseny előtt már jó ideje hallottuk az időjárással kapcsolatos hétvégi előrejelzéseket? Vagy csak tényleg a reggel 8 és éjjel 22 óra 52 perc közti időszakot tekintsem át?
A mezőnybe keveredés szinte magától értetődő volt az úton, amelyen járok még augusztus végéig, vagyis a CCC előtti állapotfelmérésnek tekintettem. „Pont”, ezt tovább nem is részletezném, hisz éppen elég hosszú lesz mindaz, amit még le fogok írni.
Az időjárás, amire kilátásunk volt… Egyszerűen nem érdekelt. Úgy gondoltam, semmilyen külső akadály nem hárulhat az indulás elé. Állapotom jó volt, magabiztosan és mindenre elszántan álltam be a rajtkapu mögé szombaton.
…Aztán reggel 8-kor Lupus útnak indított bennünket. A napok óta tartó gyomortájéki feszültség azonnal elmúlt. Szép időben, jó hangulatban kezdtünk neki a futásnak. Egy darabig Ágival kocogtam együtt, hamarosan beértük Krisztát és Olgit. Kis idő után érzékeltem, hogy nincsenek körülöttem a lányok. Haladtam tovább, hisz mindenki a maga versenyét vívta. Az erdei ösvények állapotát sokkal jobbnak találtam, mint amilyennek az elmúlt hetek esőzései után gondoltam volna. Ráálltam egy kényelmes, de azért nem lassú tempóra, síkon, lejtőn tempós futás, enyhébb emelkedőn lassú kocogás, komolyabb felfeléken ütemes mászás. Örültem, ha ismerőssel találkoztam a pontokon, ettem-ittam, ha szükségét éreztem, 1-1 embert útbaigazítottam, ha láttam a bizonytalanságot. A Nagy Szénás alatt, ahol a jelzés kékre vált, sokan tévesztették az irányt és mentek tovább egyenesen. Én magabiztosan indultam jobbra le, hisz a bejáráskor mi is benéztük ezt a kanyart, most viszont készültem rá. Onnan kellemes suhanás következett egészen a piliscsabai aszfaltútig, Norbi kamerás pontjáig. Innen lassabb kocogásra váltottam, kicsit magasnak találtam a pulzusomat. Kicsit bohóckodtam Norbinak, amíg az ellenőrző ponthoz értem. Ott éppen csak dugókáztam, ittam egy pohár vizet és haladtam is tovább, mert igen nagy volt a tumultus. A homokos szakaszhoz érve azt tapasztaltam, hogy jót tett a talajnak a nyirkosság, jobban tapadt benne a cipő, nem pördült ki annyira a láb, mint mikor száraz állapotában jártunk arra. Piliscsév után, a Klastrompusztáig tartó enyhe emelkedőn a séta-kocogás haladást választva kapaszkodtam fel. A rajttól kb. 3 óra telt el, ekkorra értem a bő 26 kilométerre lévő Klastrompusztai ponthoz. Elégedett voltam a tempóval, úgy gondoltam kb. 4 óra alatt fent lehetek Dobogókőn. Körülbelül jól saccoltam, 1 óra és pár perc alatt értem fel. Itt Misi segítette a tartályom töltését, amit ezúton is köszönök neki. Egyre inkább úgy tűnt, hogy 6 és fél óra alatt meglehet a táv első fele. Ez 30 perccel jobb volt, mint amire számítottam. A Dömösig tartó mintegy 7,5 km-nyi lejtőt kellemesen gyors tempóban tettem meg. Ezt a szakaszt nagyon szeretem, fent jó néhány helyen csodás panoráma nyílik a Dunakanyarra. A dömösi ponton igyekeztem úgy enni-inni, hogy már kitartson a Kisrigóig. Közben finoman szemerkélni kezdett az eső. Az aszfaltúton Miki mellé keveredtem és a Vadállókövek felé induló piros háromszögig együtt is kocogtunk. A Szentfa kápolnánál megdöbbenve láttuk, hogy az elmúlt napok esőzései nyomán egyszerűen eltűnt a forrás. A mászás könnyedén ment, a talaj állapota itt is kiváló volt. A kövek tetején Norbi fotózott, azt beszéltük meg, ahogy felérek, Ő gyorsan lefut a Kisrigóhoz, ahol is depóz nekem egyet. Kb. 6 órás menetidővel csippantottam Zsotyeknál a Prédin. Innen az ereszkedés már egész komoly esőben telt, de nem zavart, gázoltam keresztül sáron, pocsolyán át, tudtam, hogy hamarosan száraz ruha és száraz cipő kerül rám. A Kisrigóhoz kicsivel 6.30-on belül értem (7 óra körüli időre számítottam), ekkor már szakadt ez eső. Gyorsan átvettem a felső ruhámat, zoknit, cipőt cseréltem. Közben Norbi töltötte a tartályomat, Ganki levest rendelt nekem (köszi Ganki ). Egy-két csokit a táskámba gyömöszöltem, elraktam a fejlámpámat is (mondtam Norbinak, hogy rám most már nem kell, hogy gondja legyen), ittam néhány korty levest és már indultam is tovább.
6.38-at mutatott az órám, amikor már Pilisszentlászló szélén jártam, az erdei út előtt nem sokkal. Tehát viszonylag gyors volt a depóm, ez jó. Közben Mikit ismét beértem, örült, hogy mosolyogni lát, és tényleg…jól voltam, hisz eddig minden jól alakult, jobban, mint amire számítottam. Ráadásul komfortosan is éreztem magam, a száraz ruha és cipő kellemes közérzetet adott. Hamarosan rövid technikai szünetet tartottam, majd megkezdtem a patakátkeléseket az Apát-kúti-völgyben. Ennél a szakasznál is sokkal rosszabbra számítottam, de nem volt semmi gond. A botok igen sok segítséget jelentettek az átkeléseknél, és mindenhol volt kiálló kő, heverő fatörzs, amelyeken kényelmesen át tudtam tipegni a túlpartra. Az aszfaltúton úgy éreztem erős tempót diktálok, ennek ellenére a pulzusom 152-155 közé beállt. A visegrádi ponthoz még mindig különösebb fáradtság nélkül értem, Bezsó kedvesen megfogta a botomat, amíg a frissítéssel foglalatoskodtam. Igen jó étvággyal fogyasztottam az olajbogyót és az ananászt. 1-2 perc múlva indultam is tovább. A Fellegvár felé vezető hosszú emelkedő inkább pihentető volt, semmint fárasztó. A tető irányából kisebb patak folyt velünk szemben. Miután felértem a csúcsra az enyhén emelkedő aszfaltúon már nem esett jól kocogni. Inkább sétáltam. Innen volt egy mini holtpont szerűség, ami valójában csak abban mutatkozott meg, hogy érzékelhetően lassultam. Valahogy a lejtős szakaszokon sem esett jól a futás. Ez a kissé küszködős állapot kitartott a Vízesés-nyergéig. Az utána következő jobbára lejtős rész a Pap-rétig ismét jó erőben telt. Ekkor viszont már futás közben elkezdtem érezni a jobb térdem jobb oldalát. Még nem fájt, de már másképp volt jó. Pap-rétnél Athoszék láttak el bennünket. Az órák óta tartó esőzés már teljesen eláztatott mindet. Bokáig gázoltam a vízben, a teljes ruházatom csurom vizes volt, de szerencsére nem volt hideg, így egyelőre csupán „aprócska” komfort problémát jelentett mindez. A Kisrigóhoz (75 km) várakozáson felüli idő alatt, 9 óra 50 perc környékén értem vissza (10.30 körüli volt a terv). Szerencsére Norbi ott volt, sőt egész nagy apparátussá nőtt a segítő, szurkoló tábor. Kriszta és SC hangját már jó előre hallottam, tapssal és kiabálással köszöntötték a ponthoz érkezőket. Gyorsan zoknit cseréltem, mert egy ideje éreztem, hogy a vizes zokni kicsit a talpam alá gyűrődött, felvettem az esőkabátomat, ittam ismét pár korty levest, kólát, közben Norbi rátöltött a tartályomra és már „zavartak” is tovább. Pedig de jó is lett volna a vidáman sürgő-forgó barátok törődését még egy kicsit élvezni. Norbi kikísért a Kisrigó bejáratához, megpuszilt és megkezdtem a verseny utolsó negyedét.
Pár méter után egy srác kiabált utánam. Kérdezte, hogy ismerem-e az útvonalat és nem bánnám-e, ha velem tartana, mert ő nem ismeri. Így együtt folytattuk tovább az utat. A kék kereszten átívelő Bükkös-patak egészen durva volt. Mondta Norbi, hogy van egy patak, amely most derékig ér, de azt hittem ez valami vicc. Nem volt az. Pár másodpercre megtorpantam, de mivel a narancs nyilak határozottan virítottak a másik oldalon elindultam. Félelmetesen sebes volt a víz folyása, óvatosan lépkedtem, kerestem a talpam alatt a fix pontokat, a botok segítségével pedig igyekeztem stabilan állni. Szerencsére „csak” comb középig merültem. Sikeresen átértünk, megkönnyebbülten folytattam az utat. Hamarosan megindultunk ismét fölfelé. Kissé csúszkáltam, de nem éreztem fáradtságot, még mindig jó erőben és magabiztosan gyűrtem a kilométereket. Lajosforrásnál nyugtatólag hatott, hogy már csupán 20 kilométer, Csikóváraljánál, pedig már csak szűk 16 km választott el a céltól. Yoyoka, Andi, Ala és Larzen pontján jó ízűen lakmároztam a sajtot, a paradicsomot és a kenyeret, aztán vidáman folytattuk az utat. A jobb térdem fájt, de Csobánkáig még jó tempóban futottunk. A Kevély-nyeregig tartó hosszú emelkedő közben felraktam a fejlámpámat, tudtam, hogy hamarosan szükség lesz rá. Az emelkedőn felfelé futótársamtól már jócskán lemaradoztam. Időnként bevárt, ilyenkor bátorítottam, hogy menjen nyugodtan. A piros után, a kéken kell menni a Pilisborosjenői pontig, ott a pontőrök biztosan útbaigazítják. Bizonytalan volt, így inkább alkalmazkodott hozzám. A Kevély-nyereg után derült ki számomra, hogy már nem tudok futni. Alig 10 kilométer volt hátra. Fájt a köves, meredek lejtő, pedig a bejárásnál csak úgy suhantam rajta. Bukdácsolva, a botokra támaszkodva ereszkedtem, közben felkapcsoltam a lámpám. Ahogy a kék jobbra kanyarodott, ismét kocogásra váltottam, ott megszűnt a kövesség és valamelyest bírhatóbb volt, de fájt minden lépés. Eszembe jutott Norbi, ő is hasonlóképpen küzdhetett a CCC utolsó kilométerein. Közben a mellém szegődött futótárs egyre bosszantóbbá vált. Sok van még hátra, mikor jön a pont, hány emelkedő van még, szerinted beérünk ekkorra meg ekkorra… kérdésekkel bombázott. Én közben folyamatosan noszogattam, hogy induljon el, hisz ő még tud futni. A kék egy-egy komolyabb irányváltása után végképp mellettem maradt, tartott az eltévedéstől. Sötét volt, a jelöléseket már régen nem figyeltem, hébe-hóba előtűnt egy-egy nyíl „maradék” a szétázott úton. Egyértelmű volt, ha valaki nem ismeri az útvonalat, csak igen nehezen találná meg a helyes irányt. Ó, hogy mondta Lupus, a végét mindenképpen járjam be, sötét lesz, fáradt leszek…Persze, hogy bejártam, ismertem minden kanyart, mégis egy jobbost a Köves-bérc alatti aszfaltos szakaszon majdnem elvétettem. A Köves-bércen feltámadt a szél, fázni kezdtem, ettem egy gyümölcsös szeletet, bár éhes nem voltam, de hátha kevésbé fázom. Egyre jobban éreztem a hátamat is, a zsák meggyötörte és éreztem egy-egy horzsolást magamon, amelyek egyre jobban égtek. Tudtam, hogy már nagyon közel vagyunk az utolsó ponthoz, de örökkévalóság volt, mire megtettem a nyereg óta eltelt 3 (!) kilométert. Lassan kocogtam le a meredek aszfaltúton, melyen egy komplett patak zúgott a 10-es út irányába. Esélyem nem volt bárhol mellette menni, bokáig gázoltam hát a hűvös vízben. Az út alján először Norbit és Ágit pillantottam meg. Addig kisség aggódva gondoltam rá, vajon mi lehet vele, hogyan viselheti ezeket az állapotokat, látványa megnyugtató volt. Norbi kérdezte, van-e bármire szükségem. Barátságtalanul válaszoltam neki, hogy nincs. Befelé fordultam az elmúlt órákban, már nem voltam túlságosan beszédes. A pilisborosjenői pontra, ahol Attila köszöntött morcosan érkeztem. Gyorsan dugókáztam és mentem is tovább. Pedig nagyon kedvesen fogadtak… A 10-es úttal párhuzamos szántó mellett a felázott, agyagos úton megint csak bokáig süppedtünk a ragacsban. Ha tudtam volna még futni, ott akkor sem ment volna. Újra eszembe jutott a bejárás, gyönyörű napsütésben kocogtunk ott, emlékszem megérintettem a friss, zöld kukoricát, most a botot markolva csúszkáltam az ázott agyagban. Az aszfalt úthoz érve ismét Norbi várt és kérdezte, hogy útba igazítson-e, mondtam, nem szükséges, tudom, merre kell menni. Némiképp lehiggadva megköszöntem, hogy segíteni szeretne és mondtam, hogy a célban találkozunk. Ahogy beértünk ismét az erdőbe, szinte azonnal elvétettem az irányt. Ezt persze nem tudtam, csak később derült ki, hogy valami nem stimmel. Nem láttunk nyilakat a talajon, csak a kék jelzést a fákon, de tudtam, hogy nekünk a bringaúton kéne mennünk. Kicsit bolyongtunk, közben a közelben kutyák ugattak bennünket. Hívtam Norbit, az elázott telefonomból nagyon távolinak hallatszott a hangja, alig hallottam, mit mond. Megértettem, hogy a kék is jó, mert egyszer csak keresztezi a bringát, meg azt is, hogy hosszabb. Nem akartam hosszabb utat, visszamentem hát egy darabon, tovább keresgéltem, de nem láttam semmi használható jelet. A bejáráskor elkövettem azt a hibát itt, hogy csak mentem Norbi után, így ez a szakasz nem rögzült. A kisebb pánikon végül úgy lettem úrrá, hogy elfogadtam, hosszabb lesz a Csúcs hegyi-nyeregig tartó út, de maradok a kéken, az a biztos. Ezzel mintegy 10 percet biztosan eltöltöttünk. Aztán valóban jött a keresztút és ott volt a nyíl, mely balra mutatta az irányt. Megérkeztünk tehát a nyeregig vezető utolsó emelkedőhöz. Felfelé teljesen jók voltak a lábaim, gyorsabban haladtam, mint lefelé. A nyereg környékét köd borította. Előre semmit nem láttam, csak közvetlenül a lábam előtti utat. Itt Lupus jutott eszembe, a Flégére környékén neki is ködben kellett botorkálnia. Miután felértünk, futótársam mondta, hogy lámpafényt lát, felnéztem és én is megpillantottam a fényt. Azt hittem, lesz még egy dugókás pont, de hamar kiderült, hogy csak eltévedt sporttársakra akadtunk. Na itt történt meg az, amin azóta is sokat merengek. Az addig rám hagyatkozó futótárs szó nélkül eltűnt a sporttársakkal, akik feltehetően „bevitték” őt a célba, mert többet nem is találkoztam vele…
A Csúcs hegyi-nyereg után következő utolsó 2 kilométer volt az, amit csak képeken keresztül „jártam be”. Az irányt tudtam, az utcák nevét tudtam, de innen bizonytalanul botorkáltam immár egymagam. Kutyák ugattak körülöttem, közben megcsörrent a telefonom. Norbi hívott, mondta, hogy a föld út alján vár. A szél újra feltámadt, próbáltam újra futni, csak hogy legyen már vége, hogy ne legyen olyan nagyon hideg. A térdemen kívül már a csípőm is fájt. Megpillantottam az autó fényszóróját, de nagyon messzinek tűnt. Még hosszú percekig tartott mire végre leértem. A Nóra utcánál még bénáztam egyet, elfutottam az utca mellett, ezt már tényleg a fáradtságnak tudom be. Az utolsó emelkedőn gyalogoltam, az utolsó métereken pedig már futottam, de csak úgy csoszogva (emelni már nem tudtam a lábaim) vonszoltam magam, hogy mégis futva érjek be. Éjjel 11 óra felé járt az idő, amikor rákanyarodtam a célfolyosóra. A célkapu környékén hangoskodás tört ki, meg talán tapsoltak is. Nyeltem egy-két nagyobbat, hogy azért mégse sírjam el magam… 14.51.21-gyel értem célba. Megtörten, csatakosan, átázva, sajgó testtel érkeztem. Mekkora kontraszt a reggeli magabiztos, mosolygós önmagamhoz képest. Kemény volt ez a nap, és igen nehezek a körülmények. Utólag hallottam, hogy annyira megduzzadt később a Bükkös patak, hogy a mezőny végét, már nem engedték arra. De nem bántam meg egyetlen percét sem. 60-ig kifejezetten élvezetes volt, 90-ig abszolút bírható, a 2 és fél órás utolsó 10 km pedig fájdalmas, de elviselhető.
Köszönöm a verseny szervezőinek és segítőinek azt a különleges törődést, amellyel mindannyiunkat segítettek az útvonal során ezek között a nem mindennapi körülmények között és persze köszönöm Norbinak a kíséretet és a türelmet.
Ami számomra jól hasznosítható tapasztalat az augusztus végi CCC-hez:
- A frissítés nem okozott gondot, a gyomrom végig jól bírta a mozgás+evés kombinációt, a meleg leves is rendben „bent” maradt. Igen jó étvágyam volt!
- A ruha, táska okozta horzsolásokat menet közben is lehet, sőt kell kezelgetni, mert idővel még rosszabb lehet.
- A rövidebb másfél-2 órás futásokra is tele tartályos zsákkal kell elindulnom, pusztán, hogy szokjam, hogy ott van és súlyos.
- A bot hasznosságáról még inkább meggyőződhettem, főleg ilyen időben KÖTELEZŐ. Sokat kell vele edzenem, kicsit fáj a karom, de nem vészes.
- Mindenképpen kell majd cipőt cserélnem többször is (akár 3szor is). A nagyobb cipő azért volt kissé zavaró idővel, mert túlzottan mozog benne a lábam, a kisebb jobban tartott, viszont jobban is nyomta a lábujjaimat. De pozitív, hogy apróbb vízhólyagokat leszámítva egyben van a lábfejem.
- Az utolsó 10 km ízelítőt adott arról, hogy milyen lesz a CCC vége. Nehéz, de hát ez van. Mindenesetre igyekszem nem mogorva lenni, bármennyire is fáj.
- Idén a Téli Mátrán és most a T100-on is nehéz körülmények voltak. Jó tudni, hogy „csak” emiatt nem hátrálok meg.
- Ma éppen 4-ik napja, hogy célba értem, és igen jól vagyok izomzatilag. Leginkább mozgással (spinning) és szaunázással pihentem ki a szombatot. Így jobb és gyorsabb, mintha nem mozognék. Mondjuk vasárnap igen nehéz volt elkezdeni tekerni, de közben már nem volt vészes.