Tavaly a 8.11-es classic távos menetidő után azt éreztem, ez a max., amire képes vagyok, meg hogy hosszú időn keresztül az utolsó Bérc lesz. Aztán másképp alakult a futóéletem… Új év, új lehetőség arra, hogy a tavalyi megmérettetéseket ismét végigjárjam. Jó előre lehetett tudni, hogy lesz egy classic táv és egy trail, némi távmódosulással. Sokáig vacilláltam, hogy melyik legyen, de végül a futóbarát verseny mellett döntöttem.

A terv az volt, hogy 8 órán belül menni. Igen, még úgy is, hogy hosszabb a táv. Jól alakult minden az alapozás során, a március már egész ígéretes volt, az április pedig várakozáson felüli. Így hát a célidő terv is merész volt: 7.30-8 óra között bármi lehet… 

A rajt mintegy 10 percet csúszott. Az új útvonal első km-eit – számomra meglepő módon – nem aszfalton tettük meg, hanem szántós szakaszon, melyben volt egy vicces, félig ingatag fahíd is. A szántó félig kitaposott ösvényén hamar felkúszott a pulzusom, amely a verseny jelentős részén nem is igen kívánkozott lent maradni. A korábbi rajt helyszínnél magam is nyomtam egy részidőt (10.44), távot nem mértem. Miután beértünk az erdőbe, igyekeztem magam számára közepes tempót választani, amelyhez folyamatosan durván maga pulzus társult. Sok futó suhant el mellettem, hátra nagyon nem néztem. Az volt a terv, hogy minden olyan emelkedőt, amely „kényelmesen” megfutható, megfutni, a lejtőkön, pedig menni rendesen. Mindez működött is, csak hát ugye a pulzus… Bár célidőre mentem, de nyilván szemmel tartottam a női mezőnyt. Zsófit viszonylag hamar beértem és jó darabig mögötte mentem, aztán Oroszlánvár előtt nem sokkal egy durvább, kövesebb lejtőn, elengedett. Ezt követően már csupán a célban láttam befutni. Timi mellett Oroszlánvár után mentem el. Innen már nem változott semmit a női mezőny sorrendjén.

Kékes alatt voltak mindenféle fura érzetek. Többek között az, hogy azt hittem, felérek 3 órán belül. Aztán egyszer csak érzékeltem, hogy nem (3.03 lett). Volt egy kis fáradtság, eléhezés, néhány rossz lépés miatt bukdácsolás, szóval elcsigázott voltam, amit kicsit korainak éreztem. Azon gondolkodtam, talán gyors a tempó… A ponton Misi várt. Jó előre eldöntöttem, hogy kérek vizet a tartályba, mert az izo, amit még előző este kevertem be, kissé tömény lett, illetve már melegnek is éreztem, ezért kevésbé kívántam, miközben inni ugye kell és fontos. Misi töltötte a tartályom, közben én ittam green magmát, meg vizet és elvettem egy darab narancsot. Gyorsan mentem is tovább, nem akartam sokat büfézni, csak amennyi tényleg indokolt. Lendületesebb szakasz következett, bár a Kékesről ereszkedő sárgának vannak durván lejtő szakaszai is.

Komolyabb gond nélkül lejöttem, majd megkezdtem az újabb mászást a Csórhegyre. Mivel Kékesen nem vittem túlzásba az evést, itt már éreztem, hogy valamit enni kéne. Nagyjából a verseny egészére jellemző volt, hogy nehezen vettem magam rá az étkezésre. Néhány falat sós keksz, egy dupla Bounty szelet és sok-sok folyadék. Galyatető alatt volt ismét egy kis küzdelem. Sok volt itt a nyitott terület és nagyon sütött a Nap, meg persze bazi meleg volt. Általában az árnyékos részeken jobban tudtam mozogni. Galyára 4.30 környékén értem. Misi itt is segítségemre volt. Az ezt követő szakasz az én emlékezetemben úgy volt bennem, hogy jól futható. Futottam is igen rendes iramban.

Ágasvár alatt nem sokkal kezdtem számolgatni az addig eltelt menetidő tükrében, hogy kb. mire számíthatok. Meleg volt, kissé be is lassultam. Volt 1-2 vánszorgós szakasz, ráadásul már jó ideje senki nem volt körülöttem. Ágasvár most kemény volt, tavaly dombocskának, lankának éreztem. Lefelé is! Most komoly koncentrációt igényelt a durva lejtmenet. Pedig botok is voltak nálam, dirket az ilyen durva, köves lejtők miatt hoztam. Közben egyre többet sasoltam az órám. Vajon meglehet-e még az áhított 7-essel kezdődő idő. Ágasvárról 5.40 környékén kezdtem meg az ereszkedést.

Utána Mátrakeresztesig nem kíméltem magam, pedig nem esett jól. A pontra 6.02-3 környékén érkeztem (kb. tavaly is a rövidebb távon), kb. 2-3 percet voltam ott, aztán megkezdtem az utolsó mászást. Komoly bajom nem volt, de már rendesen éreztem a tagjaimat és fáradt is voltam. Volt szűk két órám, hogy beérjek 8 órán belül. Tavaly 2 óra tízen valahányat mentem a célig, a mostani pálya pedig hosszabb és még valami hupli is került a végébe. Háááát…persze tudtam, hogy meglehet, de odafigyelve kellett haladni. Igyekeztem rendes tempóban felfelé menni – már többnyire gyaloglás volt – a futható szakaszokat pedig rendesen futni. Más feladatom már nem is volt. Aránylag hamar és gond nélkül eljött a tető, kb. 1 óra alatt értem fel Kerekes Csabiékhoz.

A célig tartó még kb. 7 kili persze már keserves volt, a köves, meredek lejtők idén sem lettek könnyebbek és idén is jó hosszasan tartott, mire beértem Szurdokpüspökibe, de előtte még Carlostól, aki a Dióspatak fölött nem sokkal fotózott, megkérdeztem, hogy mennyi van még. 2-3 kili, hangzott. 7.40-nél jártam ekkor. Meglehet, persze ott az a hupli, amit mondtak, vajon az mekkora, vajon, hogy fogom bírni a vége előtt nem sokkal. Rohantam, ahogy csak bírtam. Volt, hogy azt hittem, nem fogom bírni azt a tempót végig. Nem volt már gyors, de nagyon fáradt voltam. A classic cél előtt balra tartott az új útvonal. Ott azért ismét nyomtam egy részidőt (7.50.58) és gondoltam magamban, most itt be is fejeződhetne, de nem. Még volt vagy másfél kili, aminek a vége egy pici domb. Normál körülmények között meg sem érzem az ilyet, most óriási hegynek tűnt, ott jobbra és az utca (jó hosszú volt ám) végén nyitott ajtó, célkapu, taps, dugókázás és 7.58-as célidő, amiért igazán megdolgoztam. Nem volt ebben nagyon lazsálás, könnyed kocogás.

Bár alapvetően 8 órán kicsit még inkább innen jósoltam magam, mégis örülök ennek a célidőnek. 13 perccel jobb, mint a tavalyi, ami ugye kb. 2,5 kilivel rövidebb. Számításaink szerint classic távon ez kb. 7.42. De a lényeg nem ez, hanem az, hogy felállhattam a Terep Ultra Országos Bajnokság dobogójára. Volt szép érem, póló, meg persze felcsendült a Himnusz is, ami nagyon felemelő és különleges érzés volt. Boldog vagyok, hogy ez megadatott. Kemény nap volt, de megérte, nagyon is. :-)