Vasárnap pihenőnapot tartottam, mert úgy éreztem, hogy egyrészt nagyon belekezdtem a mozgásba, másrészt az orvosom szerint influenza is bújkált bennem, és ez ízületi fájdalom formájában jelentkezett.

Tegnap este szándékoztam futni egy ötöst vagy bármennyit, de a percemberkék nem nekem dolgoztak. Nem szerettem volna még egy pihenőnapot beiktatni, ismerve a heti programjainkat.

Férjem fejéből kipattant az ötlet, hogy reggel menjek, amíg a gyerkőcök alszanak. Ezen felbuzdulva ma 7.15 körül, amikor már kellőképpen melegen sütött a nap, nekiiramodtam. Az első száz méterek után vettem észre, hogy a homokos talajon - melybe mint szőnyegbe süpped a lábad, és isteni futni benne - futócipő nyomai köszönnek rám. Micsoda sorsközösség ez! Nagyszerű érzés, mely megédesíti a reggeledet, hogy más is egy kicsit olyan, mint Te magad :)!

A zene véletlenszerűen szólalt meg a fülhallgatóból: indiánzene volt, melynek hatására óriási nyugalom áradt szét a testemben-lelkemben. Azt éreztem, hogy meg kell állnom. Becsuktam a szemem, átadtam magam a zenének, szívtam magamba a napsugarakat és éreztem, ahogy pihenni kezd a testem, folyik az izzadtság a hátamon.

Aztán újra futás, és megelégedetten nyugtáztam, hogy ma is tettem magamért. 3 hónapos a legkisebb gyerekem, és bátran ki merem mondani, hogy 37 évesen végre azon az úton járok, amin lenni szeretnék: büszke szeretnék lenni magamra, olyan egészséges és fitt, energikus szeretnék lenni, amilyen csak lehetek az én adottságaimmal. Hetvenvalahány kilóval mentem be szülni, most 58,6 kg vagyok. A karjaim is izmosodnak, dolgozom az egész testemen. Attól, hogy családod van, még nem kell elásnod magadat, SŐT!!!

Legyen szép napotok!