Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 55 761 545 km-t sportoltatok
Játék a határokkal

Aljas, szemét bölcsességfog

miert_ne | 2014-11-24 22:21:16 | 2 hozzászólás

Pedig én aztán tényleg megfogadtam, hogy most már nekikezdek a kemény, mély alapozásnak. Eskü bele is vágtam volna. Semmi kifogás, csak keményen. Aha...Ha a szervezetem is így gondolta volna. De aztán jött nem az első, nem a második lüktető fájás a számban, és hosszas halogatás után irány a fogorvos. Bölcsességfog. Köszi. Imádom. Állítólag darabokban, kisebb csoda a doki szerint, hogy nem okozott borzalmas kínokat már korábban is. Jöhetnék a szörnyűnél szörnyűbb poénokkal, hogy húzós hetem volt, meg hogy foghíjas lett az edzéslistám, és az a helyzet, szenvedtem annyira, hogy abban az állapotban viccesnek is találtam ezt. Oké, azt is majdnem viccesnek találtam, hogy a panorámaröntgen képét állítsam be Facebook-profilképnek, de ennyire azért mégsem utálom az ismerőseimet.

 

De félre is az önsajnálattal, azzal meg pláne, hogy a természetet vagy a balszerencsét okoljam, nem, ez abszolút az én hibám volt. Ha tehetném, visszautaznék az időben arra a pontra, amikor először éreztem a fájdalmat, levennék a polcról egy jó vastag földrajzi atlaszt, és azzal kezdeném el verni a fejemet, hogy te hülye, te barom, te szerencsétlen, ne halogass már, menj el orvoshoz, magától nem fog meggyógyulni. (Jó, van itthon egy 1880-as években nyomtatott Biblia is, súly alapján azt érdemeltem volna, de azért a könyvért csak kár lenne.)

 

Szóval ez persze azt is jelentette, hogy alaposan át kellett szervezni az edzéseimet. Ehhez kell egy jó adag önuralom, hogy ne rohanva kezdjem újra a húzás után, és mi tagadás, csak félig-meddig sikerült ez. A bringával volt a legkisebb gond, bár szinte csak sétatempót nyomtam. A futással magamhoz képest is rém lassú alapozó tempót csináltam, de ezzel nincs is semmi baj, és végre távban is megindulok felfelé. Igaz, ott azért jókora jelzés volt, amikor már teljesen beöltözve indulásra készen álltam, majd benyilallt a kihúzott fogam helye, és egy perccel később már magzatpózban nyüszítettem az ágyon, hogy most talán mégis kicsit halasztani kéne az edzésen. Halasztottam, megérte. A legtovább az uszodától kellett távol tartanom magam, a klóros víz nem tett volna jót, de ma végre mertem, és egy, a helyzethez képest egész hosszú 2600 méteres darabot lenyomtam, és már fogilag is jól vagyok. Persze nagyon aranyos volt az orvos, amikor megkérdeztem, mennyit kell kihagynom, és azt mondta, hogy nyílt vízbe egy hétig ne menjek. Megígértem neki, hogy hónapokig nem fogok, nagy kockázatot nem vállaltam...

 

(Zárójeles kérdés: arra mekkora volt az esély, hogy meglepetésszerűen Anyának ugyanaznap, mint nekem, tőlem 200 kilométerre szinte órára pontosan ugyanakkor húzzák ki szintén a bölcsességfogát? Erre azért a mélyen bennem élő statisztikus is csettint egyet.)

 

Úgyhogy most már merni fogok hosszabbakat is edzeni, végre tényleg jöhet egy jobb alapozás. Az edzések utáni tíz percben szokott fájni a fogam helye, de remélhetőleg napokon belül ez is elmúlik. Addig meg legyen tanulság nekem is és mindenkinek: ne halogassatok, ne legyetek olyan buták, mint én.

Ironman akarok lenni

miert_ne | 2014-11-14 19:41:48 | 5 hozzászólás

Mert ironman akarok lenni - ez volt a válaszom egyik fele, amikor barátnőm megkérdezte, ugyan mi a fene vesz rá arra, hogy este tizenegykor kiinduljak futni. A másik fele a válasznak az volt, hogy "meg mert ha már végigdolgoztam ezt az egész napot, végre szerettem volna veled is lenni", és hát igen, ez a munka-család-sport háromszögezés is egy olyan része lesz a felkészülésnek, amiről jó sok hobbisportoló tudna mesélni. No de erről majd később, most még kicsit az elhatározásról.

 

Mindig is rajongtam az ironmanért, az állóképességi sportok egy ébrenléten belül teljesíthető abszolútja ez számomra. Rég játszottam már a gondolattal, hogy egyszer majd valamikor meg kellene próbálni, de nyilván ép ésszel azt is pontosan tudtam, hogy ez a pillanat még nagyon messze volt. Jó régen kitaláltam: ha eljutok egyszer oda, hogy lenyomtam egy félironmant, emellé futásban a maraton megvan, a 25-30 kilométeres futások különösebb extra rákészülés nélkül is mennek, a régi bringás alapállóképességemet igazán hosszú távon nem hagyom el, és mindezekkel a felkészülésekkel együtt is képes leszek úgy úszni 3 km környékén, hogy nem emberi roncsként jövök ki a vízből, na akkor megpróbálom. Hát ez az idő most jött el.

 

A nyáron volt időm gondolkodni, mert egy baleset után nem akartam pár hétig komolyabb sporttevékenységbe fogni. Nem kell semmi brutálisra gondolni, bár hatalmas mázlim volt. Egy héttel a félironmanem előtt egy autós elnézte a balra kanyarodás szabályait és megfektetett biciklistül. Versenyezni tudtam ezután, de utána úgy gondoltam, adok egy kis időt magamnak, még az esetleg bujkáló mikrosérüléseket is pihenjem ki. Úgyhogy a nyaram nagy része a sport szempontjából annyival telt el, hogy újrafestettem a bringámat és ábrándoztam az iron távról. És szeptember közepén nekiálltam egy kis szintre hozásnak, hogy aztán most novembertől egy igazán hatékony alapozást tudjak csinálni.

 

Az ember ilyenkor nagyon sok mindent végiggondol. Van-e erre elég idő, energia, milyen kompromisszumokat kell meghozni ahhoz, hogy a napi 24 órába beleférjek? Ésszel tudom-e, hogy az alapjaim megvannak ahhoz, hogy képes legyek rá, vagy csak a szívem kívánja? És persze a legfontosabb: hol lesznek azok a határok, amiket át kell törni, és hol azok, amikre szomorúan, de már azt kell mondani, hogy nem?

 

Hát itt tartok most. Nagyon fontos dolgokat döntöttem el (már-már azt írtam, hogy beszéltem meg magammal, ami valami rettentően hülyén hangzik, de akkor is). Először is: nem vagyok öngyilkos típus, mindig van lehetőség a kilépésre. Nem az a célom, hogy a bringa százhuszadik kilométerénél ájultan feküdjek egy árokban, ha úgy adódik, hogy nem megy, akkor nem megy, és ezt még a felkészülés közben kell, hogy legyen bátorságom érezni. Terveim szerint hátralévő életemben lesz még úgy 40-50 nyár, abból egy csak olyan lesz, amikor meg tudom csinálni az első ironmant. Ha most nem megy, majd csinálok egy féltávot, semmi szégyen nincs abban. A második nagyon fontos döntés, amit még minden előtt tisztázni kell: az ésszerű kompromisszumokon túl nem szabad, hogy a sport a magánéletem rovására menjen. Ezt a korábbi edzéseimnél sikerült összehangolni, most nyilván nehezebb lesz, de meg kell oldanom. Ezen kívül pedig - és ezt kell az eszembe vésnem minden hajnali úszásnál, minden, a kora reggeli edzés után fárasztó munkanap alatt, minden egyes hideg téli alapozó edzés csigatempója közben - :ironman akarok lenni.

 

(Egyszer talán majd eljutok oda is, hogy az ironman szót le tudom gépelni elsőre helyesen, nem iromnamet írok helyette. Nem tudom, egyelőre ez egy Újpstethez és Salgótartjánhoz fogható szintű kihívás. De nem adom fel.)

 

Szóval az alapok:

 

- Úszni, bár gyerekkorom óta tudok, komolyabban csak felnőttként kezdtem el. Ez a hátrány a nálam sokkal okosabbak szerint is nehezen behozható, de nem is feltétlen baj ez. Itt arra kell berendezkednem, hogy a mezőny végén kényelmesen ellegyek, nagyobb erőfeszítés nélkül végig tudjam csinálni, és lelkileg ne okozzon terhet tudni, hogy hátul vagyok. A középtávnál nem okozott.

 

- A bringa az ősi szerelmem, a távolságtól nem igazán félek magamat ismerve most sem. Az iramon akad javítanivaló, nem is kevés, de amivel igazán sokat kell majd foglalkoznom, az a hegymenet. Le sem tagadhatnám, hogy az Alföldről elszármazott pesti vagyok: az egy dolog, hogy nekem a Balaton a Riviéra, de sajnos ugyanígy nekem a Dunántúl a Himalája. Szóval ha azt mondják, hogy 250 km-t tekerjek le síkon, azt néhány megállással különösebb gond nélkül megcsinálom, de amikor szembejön egy egyszázalékos emelkedő, akkor egész változatos halálhörgésekkel szenvedem fel magam rá, pár útszéli csigával versenyezve. Ezen a hiányosságomon próbáltam már javítani, talán már nem is vagyok annyira reménytelen, mint néhány éve, de azért még lesz rajta mit dolgoznom.

 

- És végül a futás, szerintem a legerősebb számom. Ezzel a legfontosabb dolgom az lesz, hogy gyakoroljam be alaposan, milyen fáradtan futni, mert az nyilván már egy más világ. Azt hiszem, lesz alkalmam rá.

 

Ez tehát a kiinduló helyzet. Meg az, hogy az elmúlt hetek szintre hozása után most már nagyon kezd hiányozni az, ami napokon belül eljön, hogy belekezdjek egy jó húzós alapozásba. Alig várom.

A tesiórák csődjétől félironmanig

miert_ne | 2014-11-07 22:21:35 | 3 hozzászólás

Egy halom történetet olvastam már igazi hősies profi vagy épp hobbisportolókról, akik nagyobb betegség, akár komolyabb sérülés után térnek vissza az egykori sikereikhez. Nos, az én történetem egyáltalán nem hősies. De így is szívesen gondolok arra, hogyan találtam vissza a sporthoz, amitől sokan sokmindent megtettek, hogy távol tartsanak. Jó sokáig sikerült is nekik.

 

Mindenkinek megvolt az az osztálytársa, aki tökéletesen be volt oltva sport ellen. A vézna, általában szemüveges, kamaszként aztán mindenképp pattanásos gyerek, akiről sejtjük, hogy egyetemen majd fejben fog integrálni, de amikor tesizni kéne, akkor bután áll a tornaterem szélén, inkább kínosan, mint röhejesen áll rajta a tornacucc, és nyilvánvaló, hogy az ott egy számára idegen világ, amiből megváltás a kicsengetés. Na, ez voltam én. Annyi különbséggel, hogy később egyetemen is csak papíron tudtam integrálni, de ennyi talán belefér.

 

Hosszú litániákat lehetne írni arról, hogy az oktatási rendszerünk hogyan próbálja egy életre megutáltatni a gyerekekkel a világ legjobb dolgait is (lásd még: Szigeti veszedelem 12 éveseknek), hát ebben én szerencsés voltam, ritka jó tanárokat fogtam ki, de a tesiórákat, azokat gyűlöltem. Egy merő rémálom voltak számomra. Hétéves korom legfrusztrálóbb emléke, ahogy kéne indiánszökdelni, és ha belegebedek, sem vagyok képes úgy ugrálni, hogy egymással ellentétesen mozgassam a végtagjaimat. Amikor egyest akartak adni kötélmászásból. Vagy amikor hülye medicinlabdákkal kellett a gyerekagy számára totálisan értelmetlen gyakorlatokat csinálni. Az oktatási rendszerünk csődje voltam, ami a tesiórákat illeti, na.

 

Valami mégis volt. Egy kevésbé gyerekellenes tesioktatású világban persze mindezek ellenére ki kellett volna szúrnia a tanároknak, hogy ez a vézna kis csődtömeg lehet, hogy nem tud egy kislabdát messzire eldobni, de amikor minden szabadidejét vagy könyvekkel vagy bringán tölti, nem képes elfáradni rajta, és a sprintet nem szereti, de a dupla iskolakört nagyjából lihegés nélkül futja le, a Cooper végén meg csodálkozik, hogy csak ennyi volt, akkor ott majd érdemes lenne ráállni az állóképességi játékokra vele. Istenem, ha egyszer megadatott volna, hogy tesiórán biciklizzünk...

 

És akkor labdajátékok. Azokat mindig is szerettem, leginkább a közösségi élmény miatt, de hamar felmértem, hogy reménytelen vagyok bennük. Egyszerű ez, az embernek vagy van gömbérzéke, vagy nincs, hát nekem nincs. Ellenben a túlélési ösztönök kikapcsolását viszonylag sikeresen kifejlesztettem magamban, úgyhogy előbb a tesiórai, aztán most felnőttként a haveri focizásokon én vagyok a klasszikus béna, de elmebeteg, emiatt egész jól használható kapus, aki istent-embert nem ismerve tarol le mindenkit, ha labdát lát. Ezt persze gyerekkoromban jó sok szemüvegem bánta, de hát ennyit megért az a kis szocializáció. A labdajátékokat amúgy azóta is imádom, de leginkább a pálya szélén korlátnak támaszkodva, haverokkal sörözve. Az is egy jó poszt.

 

Szóval a bringázást mindig is megtartottam szívem csücskének, húszas éveim elejére komolyabb túrákig eljutottam, az ország keresztbe-kasul megvolt, és imádtam. De aztán ez sem lett elég, és a régi emlékeket felidézve nekikezdtem futni. Elég jól sikerült belelendülnöm, másfél hónap után 5 km stabilan megvolt, további másfél hónap múlva 10 km, nem sokkal később pedig félmaraton. És még mindig úgy éreztem, hogy nem fáradok. Úgyhogy nekiestem a maratoni felkészülésnek. És baromi jól esett. Nem csak a sikerrel teljesített maratont, hanem az egész odáig vezető utat imádtam, hatalmas élmény lett az a pár hónap. Az első maraton után pedig már percekkel tudtam, hogy ezt én még akarom, nagyon sokszor.

 

Evidens volt persze, hogy a futást és a szívszerelem bringát összekapcsoljam és megpróbálkozzak a triatlonnal, csak hát ahhoz ugye úszni is kellene. Na itt volt nekem a döccenő. Legalábbis az első edzésféleségemig azt hittem, az lesz. Aztán rájöttem a magyarázatra. Tudni kell, hogy erős rövidlátó vagyok - gyerekként így szemüveg nélkül az úszás nagyjából azt jelentette, hogy félvakon menni bele a világba, lehetőleg minden élvezeti érték nélkül. Hát most felnőttként, amikor már végre szabad volt kontaktlencsét betennem, hirtelen rájöttem, hogy úszni tök jó dolog úgy, ha az ember lát. Így már hirtelen szerettem. Nyilván ettől még lassú vagyok benne, a gyerekkori lemaradást nem egyszerű behozni, de dolgozom rajta.

 

Hát így jött a triatlon. Előbb sprinttávra, majd az olimpiaira készültem, de hamar rájöttem, hogy nem annyira ez az én világom, én nem gyors vagyok, hanem kitartó (ez mi jó csajozós szöveg lenne...). Úgyhogy amikor már stabilan, de rém lassan tudtam olyan távokat menni, amivel ezt nem láttam problémásnak, nekiestem a félironman felkészülésének. És sikerült is, úgy, hogy percekkel a célbaérés után már megint nem éreztem magam halálosan fáradtnak. Valahogy így indult a dolog. És csak remélni tudom, hogy még ennél is több szépség van előttem, amiket még fel kell fedeznem.

2015-07 hó (1 bejegyzés)
2015-06 hó (1 bejegyzés)
2015-04 hó (1 bejegyzés)
2015-01 hó (1 bejegyzés)
2014-12 hó (2 bejegyzés)
2014-11 hó (3 bejegyzés)
2014-10 hó (1 bejegyzés)