Mert ironman akarok lenni - ez volt a válaszom egyik fele, amikor barátnőm megkérdezte, ugyan mi a fene vesz rá arra, hogy este tizenegykor kiinduljak futni. A másik fele a válasznak az volt, hogy "meg mert ha már végigdolgoztam ezt az egész napot, végre szerettem volna veled is lenni", és hát igen, ez a munka-család-sport háromszögezés is egy olyan része lesz a felkészülésnek, amiről jó sok hobbisportoló tudna mesélni. No de erről majd később, most még kicsit az elhatározásról.

Mindig is rajongtam az ironmanért, az állóképességi sportok egy ébrenléten belül teljesíthető abszolútja ez számomra. Rég játszottam már a gondolattal, hogy egyszer majd valamikor meg kellene próbálni, de nyilván ép ésszel azt is pontosan tudtam, hogy ez a pillanat még nagyon messze volt. Jó régen kitaláltam: ha eljutok egyszer oda, hogy lenyomtam egy félironmant, emellé futásban a maraton megvan, a 25-30 kilométeres futások különösebb extra rákészülés nélkül is mennek, a régi bringás alapállóképességemet igazán hosszú távon nem hagyom el, és mindezekkel a felkészülésekkel együtt is képes leszek úgy úszni 3 km környékén, hogy nem emberi roncsként jövök ki a vízből, na akkor megpróbálom. Hát ez az idő most jött el.

A nyáron volt időm gondolkodni, mert egy baleset után nem akartam pár hétig komolyabb sporttevékenységbe fogni. Nem kell semmi brutálisra gondolni, bár hatalmas mázlim volt. Egy héttel a félironmanem előtt egy autós elnézte a balra kanyarodás szabályait és megfektetett biciklistül. Versenyezni tudtam ezután, de utána úgy gondoltam, adok egy kis időt magamnak, még az esetleg bujkáló mikrosérüléseket is pihenjem ki. Úgyhogy a nyaram nagy része a sport szempontjából annyival telt el, hogy újrafestettem a bringámat és ábrándoztam az iron távról. És szeptember közepén nekiálltam egy kis szintre hozásnak, hogy aztán most novembertől egy igazán hatékony alapozást tudjak csinálni.

Az ember ilyenkor nagyon sok mindent végiggondol. Van-e erre elég idő, energia, milyen kompromisszumokat kell meghozni ahhoz, hogy a napi 24 órába beleférjek? Ésszel tudom-e, hogy az alapjaim megvannak ahhoz, hogy képes legyek rá, vagy csak a szívem kívánja? És persze a legfontosabb: hol lesznek azok a határok, amiket át kell törni, és hol azok, amikre szomorúan, de már azt kell mondani, hogy nem?

Hát itt tartok most. Nagyon fontos dolgokat döntöttem el (már-már azt írtam, hogy beszéltem meg magammal, ami valami rettentően hülyén hangzik, de akkor is). Először is: nem vagyok öngyilkos típus, mindig van lehetőség a kilépésre. Nem az a célom, hogy a bringa százhuszadik kilométerénél ájultan feküdjek egy árokban, ha úgy adódik, hogy nem megy, akkor nem megy, és ezt még a felkészülés közben kell, hogy legyen bátorságom érezni. Terveim szerint hátralévő életemben lesz még úgy 40-50 nyár, abból egy csak olyan lesz, amikor meg tudom csinálni az első ironmant. Ha most nem megy, majd csinálok egy féltávot, semmi szégyen nincs abban. A második nagyon fontos döntés, amit még minden előtt tisztázni kell: az ésszerű kompromisszumokon túl nem szabad, hogy a sport a magánéletem rovására menjen. Ezt a korábbi edzéseimnél sikerült összehangolni, most nyilván nehezebb lesz, de meg kell oldanom. Ezen kívül pedig - és ezt kell az eszembe vésnem minden hajnali úszásnál, minden, a kora reggeli edzés után fárasztó munkanap alatt, minden egyes hideg téli alapozó edzés csigatempója közben - :ironman akarok lenni.

(Egyszer talán majd eljutok oda is, hogy az ironman szót le tudom gépelni elsőre helyesen, nem iromnamet írok helyette. Nem tudom, egyelőre ez egy Újpstethez és Salgótartjánhoz fogható szintű kihívás. De nem adom fel.)

Szóval az alapok:

- Úszni, bár gyerekkorom óta tudok, komolyabban csak felnőttként kezdtem el. Ez a hátrány a nálam sokkal okosabbak szerint is nehezen behozható, de nem is feltétlen baj ez. Itt arra kell berendezkednem, hogy a mezőny végén kényelmesen ellegyek, nagyobb erőfeszítés nélkül végig tudjam csinálni, és lelkileg ne okozzon terhet tudni, hogy hátul vagyok. A középtávnál nem okozott.

- A bringa az ősi szerelmem, a távolságtól nem igazán félek magamat ismerve most sem. Az iramon akad javítanivaló, nem is kevés, de amivel igazán sokat kell majd foglalkoznom, az a hegymenet. Le sem tagadhatnám, hogy az Alföldről elszármazott pesti vagyok: az egy dolog, hogy nekem a Balaton a Riviéra, de sajnos ugyanígy nekem a Dunántúl a Himalája. Szóval ha azt mondják, hogy 250 km-t tekerjek le síkon, azt néhány megállással különösebb gond nélkül megcsinálom, de amikor szembejön egy egyszázalékos emelkedő, akkor egész változatos halálhörgésekkel szenvedem fel magam rá, pár útszéli csigával versenyezve. Ezen a hiányosságomon próbáltam már javítani, talán már nem is vagyok annyira reménytelen, mint néhány éve, de azért még lesz rajta mit dolgoznom.

- És végül a futás, szerintem a legerősebb számom. Ezzel a legfontosabb dolgom az lesz, hogy gyakoroljam be alaposan, milyen fáradtan futni, mert az nyilván már egy más világ. Azt hiszem, lesz alkalmam rá.

Ez tehát a kiinduló helyzet. Meg az, hogy az elmúlt hetek szintre hozása után most már nagyon kezd hiányozni az, ami napokon belül eljön, hogy belekezdjek egy jó húzós alapozásba. Alig várom.