És téged mi motivál?

A kérdés, amit annyiszor szerettem volna feltenni minden hobbifutónak-bringásnak-úszónak. Meg magamnak is. Mert persze az ember sportolgat, de aztán csak ott a kérdés: miért kell ez nekem? Egyedül az nem kérdés, hogy valóban kell. De ha el kéne magyarázni valakinek, aki még életében nem emelte fel magát a kanapé elől azért, hogy végre elmenjen mozogni, mit mondanánk?

A legegyszerűbb válasz: mert jó. És akkor ennyivel lépjünk is tovább.

Őszintén, félek kicsit erről írni. Jó ideje már, hogy többek közt az írásból élek, úgyhogy alaposan hozzászoktattam már magam ahhoz: csakis olyanról írjak, ami érdekes, ami egyedi. Ez meg? Itt az új divat, sportol mindenki, tele kocogókkal a sziget meg a Városliget, bringázunk, úszunk, aki teheti, és akkor álljak elő az egyedi felfedezéssel, hogy ez egy jó dolog? Aha. Na nem. De mégis, mitől jó? Lehet-e olyan válasz, amiben tíz hobbisportolóból legalább hat-hét egyetért? Egyáltalán, van-e értelme ilyet kérdezni? Ha meccsen odamész valakihez, és megkérdezed, hogy miért a Terézvárosi Kék-Piros Cserebogarak FC-nek szurkol, kaphatsz logikus választ? Szerintem nem. A legelfogadhatóbb még mindig az, hogy csak.

Van erre egy jó kis elmélet. Biológusok meg pszichológusok ezt biztos körül tudnák írni sokkal jobban, de nagyjából annyi a lényege, hogy az ember akkor van jól, ha a mentális és a fizikai fáradtsága a nap végére egy szinten van. Ezért kezd el a fizikai melós ember rejtvényt fejteni, és ezért megyünk el mozogni a nap végén (vagy elején, ízlés dolga) azok, akik az agyunkat szedáltuk le napközben. Na meg persze fantasztikus érzés tud lenni egy zúzós munkanap után kimenni a nyugiba, és tökegyedül futni vagy tekerni, nem is figyelve másra, csak a saját testem meg a gép jelzéseire, egész csodálatosan kikapcsol és levezet bármi munkabeli stresszt. Jó, rendben, kell figyelni még az autósokra meg a bringaúton andalgó párocskákra is, ezzel csak belezavartam a mondat idilljébe, de hát éljen soká az őszinteség.

Azt mondják amúgy, hogy az állóképességi sportok elvezetnek egy nagyon jó fajta módosult tudatállapothoz. Pontosan így van, még egy olyan dolgot nem tudok elképzelni, amítől annyira más világba kerülne az ember, mint egy jó kis hosszú futóedzés huszadik kilométere után. Lassan tényleg mintha valami drogról beszélnék, és valóban: ennyire kitágítani a világot a sporton kívül tényleg csak mesterséges úton lehetne. Mert ez nem beszűkülést jelent, nem azt, hogy a huszadik km után megszűnik a külvilág, hanem éppen kitágul, sokkal jobban észreveszek minden fűszálat, látom azt, hogy a kereszteződés végén melyik lábammal hova fogok megérkezni a padkához, hogy ne törjön meg a lendület, és egyébként is ritka szép az élet. Ha festő lennék, brutálisan élénk színekkel és tűéles körvonalakkal fognám meg ezt a pillanatot, de rajztehetségem annyi, mint egy lerobbant mosógépnek, úgyhogy ezt itt hagyjuk is.

Szóval sok ok lehet, ami miatt imádom ezt csinálni, de talán a legfontosabbig még nem jutottam el. Addig, hogy az ember már csak olyan, hogy szereti megismerni a határait, és mindig egy kicsit túlmenni azokon. Tudat alatt biztos ez motivált már hétévesen is, amikor huszonkilométereket bicikliztem, és felnőttként is, amikor kétszázhuszonokat, versenyen kívül, saját örömre. Akkor is, amikor a régi szerelem bringa mellett elkezdtem haverkodni a futással is, és eljutottam az első félmaratonig. Aztán az első maratonig. Aztán a második-harmadik-tizensokadik 20+, néhol 30+ futásig. Aztán a félironmanig. És akkor is, amikor nem túl rég beadtam a nevezést az első ironmanre. Mert az ember szeret játszani.

Hát játsszunk!