A hét rosszul indult, nem tudtam futni menni és valami isiász miatt rettentően fájt a derekam(gerincem). A szerdai gerinctorna után azt hittem már jobb, futottam is egy szépet csütörtökön, pénteken alig bírtam lábra állni, de végül bemelegedtem és viszonylag kellemesen futottam.
Szombaton mintha gyengült volna a fájdalom, sőt, néha el is felejtettem, hogy fáj. Tegnap aztán megejtettem eddigi leghosszabb futásomat, kicsit túl gyorsan, de jólesett. A gerincem emelésnél, meg alvásnál fáj, de már nem sugárzik ki a lábamba. Mögöttem van egy 40km-es hét, és 2012-ben már túl vagyok 300 km-en, havi 100 volt a cél, ami a februári 60valahány km miatt elúszni látszott, de most utolértem magam és még van egy pár nap a márciusból.
Legyőztem a fájdalmat, a kishitűségem és megmutattam. Magamnak.
De vigyáznom kell, törékeny ez az állapot, lassítanom kell, még mindig. A tegnapi futásom annyira jó volt, úgy értem haza, hogy még bennem volt jó néhány km, de mégse szabad túllépni a határaimat.
A célom továbbra is a min. havi 100 km megtartása és év végére 2 óra laza lefutása, mindegy milyen sebességgel. És a legfontosabb, mindezt fájdalom nélkül.
Kb. 3 hete szedem a Schüssler-só Nr.11-et, Silicea D6-ot a térdemre. Nem kiabálom el, de mintha jobb lenne, mindenesetre már 2 hete térdvédő nélkül futok és pl. a tegnapi 13 km-ből csak 3 volt aszfalt( ennél kevesebb nem lehet, valahogy ki kell jutnom innen :).
Aki imád futni az talán el tudja képzelni, milyen érzés az, amikor az ember(lánya) beöltözve, bemelegítve, cipővel a lábon indulásra készen kapja a telefont, hogy bocsi, nem tudok jönni és téged leváltani, nem tudsz futni menni...na fuccs a mai futásnak,vagy legalábbis estig várhatok vele.
Az esti futásban pedig csak az a baj, hogy ma hosszú terepfutást terveztem az erdőben, ami sötétben már nem annyira jó ötlet, marad a rövid és aszfalt, aminek meg a derekam nem örül túlzottan. Mert sajnos nemcsak a "szobafogság" köt gúzsba, hanem ez a tetű fájdalom is, itt a derekamban, ami kisugároz a bal lábamba egész a térdemig, ha jól sejtem isiász, ülőidegzsába a neve, de én névtelenül is utálom. Mivel életmódomból adódóan esélyem sincs arra, hogy pihentessem( mindennap megemelem magam egy 85 kg-os, 183 cm magas ember mozgatásával), ráadásul akkor fáj igazán, ha egy-egy kis időre megpihentetem, vagy épp aludni térek, így úgy döntöttem, hogy nem hagyom magamon eluralkodni, én vagyok az erősebb és kimozgom, kitornászom, kifutom, kidolgozom magamból ezt az alattomos fájdalmat:)
Azt hiszem nem, a blogírás terén semmiképp, mert bár teljesen más témá(k)ban de évek óta vezetek online naplókat.
Hogy kezdő futó vagyok-e? Valószínűleg igen, hiszen a futással töltött elmúlt 8 hónap még nagyon rövidke idő, mégis alig emlékszem már arra az időre, amikor nem bizsergett folyamatosan a lábam futócipőért áhítozva:)
De még nem indultam versenyen, nem edzettem tervszerűen, csak futkároztam (eddig).
A január a megtett 124,3 km-rel szerintem jól indult, aztán a betegségekkel és -20 fokokkal tarkított februárban már csak 62,1 km jött össze. Remélem a március jól alakul.A másodikai edzésemben futottam 3X300 m nagyon meredek Hillt, élvezetes volt és fárasztó, enyhe másnapi vádliizomlázzal, szóval van hova fejlődni:)
Hogy mikor és mennyit tudok futni az változó, mert itthon dolgozom(beteg családtagomat ápolom főállásban), de ha módom nyílik kiszabadulni kicsit innen, akkor igyekszem futni, sajnos általában szűkre szabott időm van, ezért km-ben gyakran kevesebbet, mint szeretném.
De a fő, hogy az ember felhúzza a nyúlcipőt és "száguldjon", örömmel, mindegy milyen gyorsan és mindegy mennyit.
5 hozzászólás