Dagadtan pöffeszkedő, fülledt nyári reggel volt, levegőben a közelgő ősz illatával és tompa fényeivel.

A madarak a nemrég learatott gabonatáblára frissen kihordott műtrágyakupac tetején tanácskoztak. Az aratás fenekestül forgatta fel a rágcsálók népes seregének életét, rohangálnak fejvesztetten, új lakhelyet keresve. A kínálat nagy,megérkeztek hát a távoli rokonok is a lakomára. A madarak , hatan-heten a kupac tetején ülve vitatkoznak arról, kinek melyik vadászterület jusson. A csendet csak a mindig szerelmes pacsirták éneke és a csak vájt madárfüleknek hallható apró zizegés, a rágcsálók életzaja zavarja meg.

De a távolban egy apró mozgó folt, egy futó tűnik fel. A madarak felé fordulva figyelik.

 -  Egy kétlábú állat? Mit keres errefelé? - így a legfiatalabb.

 - Ezt ismerem. Kiszámíthatatlan egy példány, nem úgy mint azok a hangosak, akik botokat csapkodva a földhöz olyan furcsán mennek, ők mindig ugyanabban az időben jönnek. De ez, még azt se tudom, hogy nappali vagy éjjeli vadász-e, már láttam világosban és sötétben is. - válaszol a helyi madár.

 - Ez is elég furcsán megy, igaz hogy gyorsabb mint a társai.

 - Azt hiszem, fut, talán így hívják.

A futó egyre közeledve egyszercsak kitárja a karját.

- Most meg mit csinál, repülni fog? - kérdezi a fiatal.

- Dehogy te oktondi, ezek nem tudnak repülni. Bár próbálkoznak, mindenféle madarakat építenek, azokon repülnek, sőt néhányan kiugranak belőle és úgy zuhannak. Gyertek, eleget vitatkoztunk, mutassuk meg ennek a kétlábúnak, hogy is kell repülni.

És felszállnak egymást követve minden, ki erre , ki arra és szépséges légtornászként, a magasban szitálva kápráztatják el a futót és rémisztik halálra a rágcsálók népét.

***

A futó már bő 3 km óta fut. Maga mögött hagyta a gondokat, kétségeket, kialvatlanságot, önzést és hangos Én-dübörgést. Légzése egyenletes, léptei lassúak,hosszúak és lazák. Már messziről észreveszi a madarakat, akik egymás után repülnek fel érkeztére. Kettőről azonnal látja, hogy vörös vércse , de a másik 4-5-ről ( ámulatában elfelejt olyan emberi hiábavalóságot, mint a számolás) úgy gondolja, hogy sólymok, valami ismeretlen, kistermetű fajta, de sólymok. Mióta a legkedvesebb egy vándorsólyom elhullajtott tollaival ajándékozta  meg, különös szeretettel viseltetik a sólymok iránt.

És alig hisz a szemének, a csodának, amit éppen megélhetett, parányi kis jelentéktelen porszemként, ennyi szépséges ragadozómadár egyszerre és ilyen közel.Szélesre tárja karját. Magához ölelné az egész világot és bár a külső szemlélő számára csak az üres levegőt markolássza, mégis abba a kitárt karba belefoglalt mindenkit, a madarakat, a Napot, a szántóföld száraz földjét, az ősz enyhe illatát , a nyár fülledt hőségét.

Hazaérve sokáig bújja a madárhatározóját, böngészi a világhálót, vajon milyen sólymok lehettek azok ott összegyűlve. Végül kicsit csalódottan megállapítja, vércsék, vörösek no meg talán kékek is ( akik igazából nem is kékek, a lábuk pedig egyenesen vérvörös) voltak. Majd eszébe jut, hogy ezek bizony német vércsék voltak és a vércsék németül sólymok. És nem mintha számítana, hogy az élmény szépségén bármit is rontana, ha „csak” vércsék lettek volna, de megnyugodva mosolygott: azok ott bizony sólymok voltak:)