Hol is kezdjem? Nem igazán vagyok a szavak embere, de most szükségem van erre! És, hogy miért ide írom le ezeket? Mert itt érzem az emberséget, a szeretetet!!! Hmm, még soha nem gondoltam így vissza a múltra. Érdekes..... Mi az ami fontos, érdekes, érdemes megemlíteni? Hát az elmúlt majdnem 39 év minden pillanata, hisz mindegyik az enyém!!! Nincs benne fontos és kevésbé fontos, nincs benne szégyelni való, nincs benne vállalhatatlan. És ha még is? Akkor azt is vállalom, hiszen az is én vagyok!
Korán elváltam, két éves volt akkor a fiam. 13 évet küzdöttünk át kettesben. Közben korán elvesztettem az édesanyámat. Voltak nehézségek, sok munka, de összességében boldog, szép, szeretetteljes, sikeres évek voltak ezek. A fiam közben felnőtt, éltem a szinglik életét, sikeres voltam a munkámban, élveztem az életet...... A szerelem közben elkerült
Három éve azonban rámtalált és szó szerint mindent elsöpört!!!! Ott hagytam a munkámat, az otthonomat melyet egyedül teremtettem meg,a várost, amit imádok, a barátaimat, mert így már kevesebbet tudunk találkozni. De nem bánom, mert szeretem a férjemet mint még soha egyetlen férfit sem és érzéseim viszonzásra találtak! Soha nem gondoltam volna, hogy valójában létezik ilyen érzés....... és még mindíg tart Másfél éve megszületett a Picilányunk, aki egy Tünemény!!!!! A férjem vállalkozása az én lakóhelyemtől nagyon messze volt, ezért úgy döntöttünk, hogy mivel én 3 évig nem fogok dolgozni költözzünk közelebb a munkahelyéhez. Most egy gyönyörű helyen lakunk, nem is kívánhatnék a családomnak szebbet! Igen ám, de egy idő múlva rájöttem, hogy teljesen egyedül vagyok. A 18 éves gyerekek már nem sok időt töltenek a szüleikkel, a férj éjjel-nappal dolgozik, hogy el tudja tartani népes családját. De megedzett az élet, nem szoktam én csak úgy nyavajogni szépen elfoglaltam magam a Picilánnyal és minden egyéb feladattal. Aztán egyszer csak minden szétesett. Nem tudom mi lett velem, belenéztem a tükörbe és egy elhízott, igénytelen, szomorú embert láttam benne. Mindezt tetőzte egy hatalmas "hátbarúgás talppal" a férjem saládja részéről.... És ekkor szétestem... Teljesen elveszítettem önmagam! Ez már nem csak a + 15 kilóról szólt! Csak a kislányomnak éltem, a hétköznapi dolgokat gépiesen végeztem, a sütik, a csokik, és úgy egyáltalán a zabálás lett a legjobb barátom. Tükör nem lehet a lakásunkban, mert nem bírom elviselni a saját látványomat, emberek közé nem szeretek menni, ha csak tehetem, nem megyek ki az utcára... Ez a mai napig így van. Aztán egyszer csak jöttek a rosszullétek, ügyelet, mentő, sürgősségi, infúziók, találgatások... Teltek a hónapok, ezek egyre sűrűsödtek és erősödtek. Volt amikor azt mondtam, hogy nem csinálom tovább! Persze ez csak kósza gondolat volt, mert ránéztem a gyerekeimre és a férjemre és elfelejtettem az egészet. Sok-sok álmatlan éjszaka után elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Hé, öreglány, térj észhez. Mi van veled? Évekig egyedül neveltél egy gyereket, három helyen is dolgoztál egyszerre, közben felépítettél egy házat, egy atomrobbanás sem téríthetett volna le az utadról, most meg nyavajogsz. Ez is csak egy kihívás, ugorj neki!!! Ekkor kezdtem érezni, hogy hiányzik a mozgás, ami mindíg is feltöltött, energiát adott éveken át. Elkezdtem keresgélni a neten, hogyan kellene újra kezdeni a futást, mert tanácstalan voltam a túlsúly miatt. És megérkeztem IDE, KÖZÉTEK! A sok kedves biztatásra nekiugrottam az első 5 km-nek. Meg is lett egy héttel előbb, mint az ahogy a tervben szerepel De a rosszullétek nem hagytak alább, orvostól orvosig rohangálás volt az életem, közben küzdöttem a kilókkal, de sikertelenül. Nem tudok ellenállni a zabálásnak, megnyugtat, jó érzést ad pár pillanatig míg degeszre tömöm magam. Utána jön a lelkiismeretfurdalás.... Szörnyű érzés, senkinek nem kívánom! Az edzéseket sem tudtam úgy csinálni ahogy kellett volna. Ez is elkeserített. Aztán amikor neki indultam volna végre a kinti futásnak elestem és összezúztam a lábam. Futás semmi. Aztán már csak a jéghegy csúcsa hiányzott, a diagnózis: hát sajnáljuk, nem tudunk segíteni ezzel együtt kell élnie. NEEEEEMMMMMM!!!!!!!!!!!! Na ez kiborított. Miért történnek ezek velem? Miért nem sikerülnek a dolgaim úgy mint régen? És már megint nyavajgok!!! Nem a miértekkel kell foglalkozni, hanem a megoldásokkal!Tenni kell!! Nem adom fel olyan könnyen, nem olyan családból származom én. Újra kezdem a mozgást, de most egy kicsit másként. Először le kell adnom a felesleges kilókat és utána jöhet a Maraton!
Vissza fogom szerezni ÖNMAGAM!
Jajj, Duskám !!
Szeretnék reagálni, de basszus, nem tudom elolvasni rendesen, mert a végén eltűnnek a sorvégek :( Csak találgatok, nem tudnád szűkíteni a sorokat, word-ből másoltad ?