Sárvár 12 órás.

Teljesen felkészültnek éreztem magam, kértem Imit számoljon nekem tempót, frissítéssel 110 km-re. Tavaly 106,8 km-t futottam, magabiztosan tudtam, ez idén is menni fog.

Úgy tűnt éjszakásból is vissza tudtam állni, sikerült éjjel 6 órát aludnom.

Az első órában Imi rám szólt, hogy túl gyorsan megyek (mi vagy Te gps???), észrevettem magamtól is Erikával indultam de szóltam neki, hogy lassítok, mert ez nekem így nem lesz jó.

Imi nagy matematikus, remekül elszórakozott a számolgatással a pálya szélén, csakhogy  a futás nem matematika….

A harmadik órában már másodszor mentem mosdóba, rám cseppet sem jellemző módon….

A negyedik órában a bal térdem külső részébe fájdalom hasított, a frissítő helyre érve a fiúk kétségbeesetten vettek körül, tele voltam panasszal, próbáltam nyújtani, de úgy éreztem nem izom, egy kis guggolás segített.  A következő körökre lassítottam, a fájdalom csillapodott, de nem múlt el teljesen.

Az órám rosszul mért, a körök 1030 méteresek, de mindig később csippant, utánaszámolva  a 6 órás lefújásnál 59 km-em volt. Ha 6 órásra nevezek ez dobogót ér, de így csak elkönyveltem magamnak életem legjobb 6 órás eredményét.  Hmmm,  én 12 órásra neveztem, a gondok itt kezdődtek.

Az utóbbi időben rengeteget nyújtottam farizomra, sokat segített, de most újra  jelzett, hogy fáj.

Na faca, a bal lábamat féltem, most már  a jobbost is…

Azért megettem a 6 óra utánra tervezett főtt krumplimat, sokat javított a komfortomon.

Kisétáltam a pálya szélére, megálltam és combra is nyújtottam, egy a pályán kóricáló bicajos bácsi legnagyobb örömére épp  a seggem mutattam felé, mikor majdnem belém jött..

Ettől fogva zuhanórepülésbe kezdett a tempóm.

Az utolsó körökön már csukladozott a jobb lábam, csoszogni kezdtem, mint valami trottyos vénasszony. Agyaltam ezerrel, a gyaloglás menne, de én futóversenyre jöttem nem gyalogolni. Még van öt órám, magas a fájdalomküszöböm, ha most így érzem, akkor baj van, mert ez nem a kellemes fájás, ami több órás futás után értelemszerűen jár.

Beszéltem Erikával, átdöcögtem a célkapun, megkerestem a Kedvesemet és kiszálltam a versenyből. Még egy utolsó esélyt adtam magamnak, próbáltam lenyújtani a farizmot, de csak nagyobb fájás lett  a vége. Valószínű a folyton balra kanyarodó pálya sem kedvezett nekem most.

Futóéletem 7 éve alatt először hoztam meg ezt a döntést, nem volt egyszerű, ha pár km van előttem, eszembe sem jut feladni, de az előttem álló 5 óra semmi jóval nem hitegetett.

Este nem vettem be fájdalomcsillapítót, kíváncsi voltam melyik részem  problémázik reggel, de nem kellett addig várnom. Az első éjszakai átforduláskor megébredtem. A bal lában félig felhúzott helyzetből nem volt mozdítható csak fájdalom árán. Sem kinyújtani, sem feljebb húzni nem tudtam.

Mégiscsak okos döntést hoztam, ekkor már nem bántam semmit.

Most minden porcikámmal azon leszek, hogy összekaparjam magam a páros UBre, de azután nincs versenyzés. rendet rakok magamon, mert a forma bőven jó, látható a fejlődés, de izomproblémák nélkül messze többet tudok nyújtani.