Magyar sportoló vallomása a doppingról: Korányi Balázs nem élt vele

pen | 2008-06-24  | 7 hozzászólás

A Reuters magyarországi tudósítója, Korányi Balázs őszintén beszélt a doppingügyről. A tiltott szerekkel őt is megkínálták, de némi hezitálás után végül nem élt vele. A korábbi középtávfutó állítja, a sportág berkein belül nyíltan beszélnek a tiltott szerekről.

Balázs többszörös magyar bajnok, kétszer szerepelt olimpián, egyaránt az elődöntőig jutott 1996-ban és 2000-ben, és begyűjtött egy Európa-bajnoki bronzérmet valamint egy fedettpályás világbajnoki negyedik helyet is. 

„Először 1998-ban kínáltak teljesítménynövelő szereket nekem, miután megdöntöttem a magyar országos csúcsot nyolcszáz méteren, és bejutottam a döntőbe az Európa-bajnokságon" - kezdte írását Balázs.

"A dopping a sportban kevésbé titkos, mint azt sokan gondolják. Mindenki sejti, hogy a doppingszerek használata elterjedt, de azt kevésbé érzékelik, hogyan kezelik a sportolók ezt a témát: mint egy szokásos, mindennapi részét a felkészülésnek.

Öt éves nemzetközi atlétikai pályafutásom alatt újra és újra belefutottam ebbe a kérdésbe, és meg kellett hoznom néhány nehéz döntést. Egy olyan sportorvos és egy olyan edző telefonált, akikkel soha nem dolgoztam együtt, és egymástól függetlenül arra biztattak, hogy próbáljam ki a szereket. Azt mondták, hogy egy másodpercet is tudnék faragni az időeredményemből, és a lebukástól sem kell tartanom. Amikor az egészségi kockázatokról kérdeztem őket, akkor azt felelték, hogy a modern szerek veszélytelenek, és nincs miért aggódnom. Majd azt is hozzátették, hogy csak a lúzerek nem szednek semmit, és mindenki, aki számít a sportágban, szed valamit.

A nyomás erős volt, de nem vehemens. Nekem - a rendszerváltás előtt a volt szocialista országokban futókkal ellentétben, akik csak akkor lehettek válogatottak, ha szedtek valamit - volt választási lehetőségem.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkodtam el komolyan az igenen. Hiszen az az egy másodperc jelenti a különbséget az érem és a még éppen nem döntős helyezés között. Nem sokkal azelőtt töltöttem egy kis időt egy futóval, aki később olimpiai bajnok lett. Ő nem csinált titkot abból, hogy doppingolt, és az edzője erősen érvelt a dolog mellett. Egy sportolónak csak 2-4 éve van a csúcson, és ekkor kell elég pénzt keresnie egész életére. A visszavonult sportolóknak általában nem jut látványos karrier, és sokan közülük nehezen találják meg a helyüket a "civil" életben. Egy vastag bankszámlával viszont ez is sokkal könnyebb.  

Michael Johnson - a négyszeres olimpiai bajnok, aki nemrég közölte, hogy visszaadja 1996-os váltóban szerzett olimpiai aranyérmét, mert egyik akkori váltótársa beismerte, hogy doppingolt - azt mondja, hogy a sportolók nem beszélnek a doppingolásról barátaiknak. Én ezt másként tapasztalatam.

A sportolók, akiket ismerek, nem hencegtek a doppinggal, de gyakran megbeszélték a tapasztalatokat. Egyszer a stadion felé tartó buszon ülve hallottam néhány dobóatlétát beszélgetni, akik a saját tapasztalataikat mesélték el a különböző szerekről. Őszinte, tényszerű beszélgetés volt, nem voltak érzelmek benne, semmi jele nem volt annak, hogy ez egy rossz dolog. Mindennapos, a sport kellékeiről szóló beszélgetés volt, mintha csak a cipőkről vagy a sapkákról beszéltek volna.
 
Az egyik első dolog, amit megtanultam amikor nemzetközi szinten kezdtem versenyezni, az volt, hogy nem nézünk bele a másik szemetesébe. Egyszer észrevettem a szemetesben egy használt EPO-s injekciós ampullát, és bajom is lett abból, hogy alaposabban megnéztem. Mindenki tudja, mi folyik, de a diszkréció kötelező. A használt segédeszközöket kidobják a szemetesbe, és mindenki tudja, hogy erre nem szabad odafigyelni. Az üzenet egyértelmű volt: ez egy munka, és a dopping néha része ennek a munkának.   

Végül nemet mondtam a drogokra, a családom büszke volt az eredményeimre, és ez sokkal többet ért nekem, mint az érmek. Ezek után még néhányszor felhívtak, de udvariasan mindig visszautasítottam az ajánlatokat. Egy ilyen visszautasítás után aztán megszaporodtak a doppingellenőrzéseim.

Az ilyen ellenőrzés pedig nem túl kellemes. Szigorú az eljárás, soha nem jó időpontban érkezik, és egy másik ember szeme láttára vizelni nem könnyű. így egy idő után bosszantani kezdett a dolog, és telefonáltam néhányat.  

Azt mondták, nem véletlenül volt a nevem ilyen gyakran a listán. Mivel tudták, hogy tiszta vagyok, nem volt kockázat abban, ha engem ellenőriznek, hogy meglegyen az előírt kvótájuk. Egyszer hosszasan beszélgettem az orvossal, aki először kínált nekem tiltott szereket, és megkérdeztem tőle, miért kezdte ezt el. Azt mondta, elfogadta, hogy nem tudja megakadályozni, hogy a sportolók doppingoljanak, és így a második legjobb dolgot választotta:  segített nekik, hogy minél kisebb legyen a kockázat abban, amit csinálnak. Azt mondta, a veszély a legnagyobb a tizenévesek esetében volt, akik könnyen megrészegültek az első sikerektől, nagyon vágytak az újabb eredményekre, de sokuknak nem volt elég türelme megdolgozni ezekért.

A doppingszerektől önmagában senki nem lesz gyorsabb. Ezek a szerek abban segítenek, hogy keményebben tudj edzeni és gyorsabban regenerálódj, de az edzésmunkát ettől még el kell végezned.   

Jogos lenne a kérdés, miért nem szóltam, ha tudtam mindezt. A válasz pedig az, hogy túlságosan lefoglalt a saját álmom beteljesítése. Tudni valamiről és bizonyítani valamit, két külön dolog, és én nem álltam készen arra, hogy szembemenjek az egész világgal, amikor csak arra vágytam, hogy végre eljöjjön az én sikerem pillanata, az én 15 percem.  

A világ sokat változott az elmúlt nyolc évben. A tesztek egyre szigorúbbak, és az doppingellenes harc is egyre komolyabb. De a tiltott szerek részét képezik a sportnak, és ez egy ördögi kört jelent." - zárja beszámolóját Balázs, aki a pekingi olimpiáról is tudósítja a hírügynökséget.

Forrás: http://blogs.reuters.com/china/; http://www.nemzetisport.hu/
Kép: http://blogs.reuters.com/china/; http://news.bbc.co.uk/sport2/hi/athletics/