A szakadék szélén

Mielőtt főállású apuka lett belőlem, a munkahelyemen minden ebédidőben futni mentem. Aztán persze a délutáni megbeszéléseken úgy illatoztam mint aki épp egy 5 kilis futásból érkezik - talán ezért is építettek le..

A futás mindig kihozta belőlem a legjobbat. Csak pár kilométer kellett hozzá, hogy megtaláljam harmóniámat a világgal. Vidáman mosolyogtam a dudáló sofőrökre, pénzt nyomtam a kéregetők kezébe, sőt a telemarketinges hívásokat sem csaptam le azonnal, hanem udvariasan elköszöntem. Ha nem tudtam futni, az viszont a lehető legrosszabbat hozta elő belőlem. A boltban dühös voltam a pénztárosra, ha nem tudta leolvasni a vonalkódot az energiaszelet csomagolásán. Hazafelé menet minden mókust célba vettem, ahelyett, hogy kikerültem volna őket. És nem, nem válogattam szét a szemetet.

Így, amikor a feleségem szülés után visszament dolgozni, és én maradtam otthon egy éves kisfiunkkal, úgy éreztem, eljött az én időm. Biztos voltam benne, hogy sokkal többet tudok majd edzeni. Nincs több projekt határidő, értékesítési elvárás, nincs többé ingázás. Csak arra kell figyelnem, hogy a kisfiamnak mindig tiszta legyen a pelusa, tele a pocakja és aludjon jó nagyokat. Boldog voltam.

Terveim azonban hihetetlen sebességgel dőltek dugába. Napjaimat teljesen lefoglalta az ezernyi pelenka csere, az olyan értelmetlen játékok ismételgetése, mint "felépítjük-a-tornyot" majd "ledöntjük-a-tornyot", tucatnyi mese felolvasása elveszett nyuszikról és jóllakott macikról, és a folyamatosan újratermelődő, ismeretlen eredetű foltok tisztogatása. Semmi időm nem maradt a futásra. Legközelebb akkor jutottam hozzá, amikor a futócipőmben poszívóztam fel a szőnyegbe passzírozott ropi morzsákat. Mire a feleségem hazaért a munkából, mindig sötét volt már és én teljesen ki voltam merülve. Deréktájon szép lassan gyarapodni kezdtem. Szakállt növesztettem. A hangulatgörbém egyre lejjebb kúszott. Fokozatosan beletemetkeztem a napi gyermeknevelési feladatokba.

Aztán jött a szerencsés véletlen. Épp porzsák után kutattam a garázsban, amikor egy nagy kartondobozra bukkantam, benne egy régi ajándék: egy baby-jogger. Már nem is emlékeztem rá, mikor kaptuk. A lehetőség szíven ütött. Az izgalomtól remegő kézzel nyitottam szét a babakocsit, rögtön ott a garázsban. Addigra persze a kisfiam is odamászott már mellém, érdeklődve figyelve az új játékot. Felkaptam, beszíjaztam az ülésbe és egyből nekiindultunk. Nem is vettem észre, hogy nem melegítettem be, hogy egy kopott zöld fürdőköpeny és boxer alsó van rajtam. Újra szabad voltam!!

Azóta kettesben rójuk a kilométereket - a kisfiam és én. A baby-joggerrel újra magamra találtam. Lefogytam és kiegyensúlyozottá váltam. A fiam imádja közös futásainkat, érdeklődéssel figyel mindet, ami mellett elszaladunk, az embereket, a házakat, a kutyákat - mintha minden nap elvinném egy nagy kirándulásra. Nekem pedig sokkal boldogabbak a napjaim. És már a szemetet is újra szétválogatom.

Forrás: RW, Michael King írása