Elsőből utolsó

Nevezzük őt mondjuk Larry-nek. Legjobb formájában Larry 2:48-as maraton tudott futni. De ez sok-sok évvel, és 90 kilóval ezelőtt volt. És mégis, aznap mi ketten eljutottunk a maratoni versenyre és már közeledtünk a célkapu felé.

Ahogy Larry életéből fokozatosan kiszorult a futás, a testsúlya lassan de folyamatosan nőtt, és végül elérte a 150 kilót. Ekkor próbálta egy közös barátunk komolyan rábeszélni Larry-t, hogy kezdjen valamit a súlyával. Én pedig ekkor igértem meg neki, hogy ha lefogy 45 kilót, lesétalok vele egy maratont. Akkor úgy tűnt, ezt az ígéretet sosem kell majd megtartanom.
Larry pár hét alatt áttért egy egészségesebb táplálkozásra és elkezdett mozogni. Először csak sétált, lassan és keveset. De rendszeresen. Sem a munka, sem az utazások nem tudták eltántorítani - Larry mindig elindult a következő edzésre. Sétált erdei ösvényen, városi utcán, és motelek parkolójában körbe-körbe. Mint komoly maratonfutó korában, Larry újra az edzését helyezte minden más elé.

10 hónappal később találkoztunk, a Colombus Maratonon, Ohioban. Meg voltam döbbenve. Jóllehet leadott 45 kilót, Larry alig tűnt soványabbnak. Akkor azt gondoltam: ez a maraton talán egy kilométerkő lesz az úton, amin elindult, de biztosan nem a végállomás.

Nem tudom elképzelni, milyen gondolatokkal a fejében állhatott oda velem Larry a kora reggeli, gyaloglóknak meghirdetett rajthoz. Fénykorában valószínűleg úgy teintett rájuk, mint a tehetségtelen tömegre, akik meg sem értik igazán, mit jelent a maraton. A gyaloglók tényleg nem foglalkoznak a maraton lefutásának gondolatával. Ők csak el akarnak jutni a célba, egyik lábat a másik után rakosgatva.     

Mikor Larry aznap odaállt a rajtvonalhoz, megvolt az időterve és a frissítési programja is, pontosan kidolgozta mit és mikor fog enni és inni. De ami még fontosabb - volt célja. Látta önmagát, ahogy teljesíti a távot. Látta önmagát, ahogy 17 év után újra versenyez.

Mire eljutottunk 22 kilométerig, a pályát elkezdték bezárni. A frissítőállomásokat leszedték, és a rendőrök megkértek minket, hogy a járdán gyalogoljunk tovább. Larry, aki korábban mindig az elsők között ért a frissítőállomásokra, most egyike volt az elfelejtett utolsóknak. Ekkor tudatosult benne, hogy sportpályafutásának legnehezebb napja áll előtte. És abban a pillanatban előtört belőle az igazi atléta, akit oly sokáig temetett mag alá a súly. Bizonytalan lépései hirtelen megerősödtek. Újra versenyezni kezdett, pont olyan szenvedélyesen, mintha az első helyre törne.

Ahogy befordultunk az utolsó egyenesbe és megláttuk a célvonalat, Larry szeme (és az enyém is) lassan megtelt könnyel. A verseny szervezői kifeszítették neki a célszalagot, hogy átszakíthassa. Az időmérő óra még járt, és lelkes önkéntesek kis csapata várta őt a célnál. A hangosbemondó bemondta a nevét, és Larry tempója kicsit felgyorsult. Utolsó csepp erejét szedte össze hozzá, valahonnan nagyon mélyről. 8 óra 43 perckor lépte át a célvonalat. Majdnem hat órával lassabban, mint valamikori legjobb ideje, Larry büszkébben, elégedettebben, és reménytelibben ért célba aznap, mint bármely korábbi maratonján. Elindult az úton, ahol már nincs megállás.

Forrás: John Bingham RW-ben megjelent írása