MILÁNÓ MARATON – 2010. április 11.

Mira | 2010-04-16  | 14 hozzászólás

Magyarországon április 11-e a költészet napja, mit is csinálhatna egy költőnő, aki szeret futni? Maratont fut. Persze a dolog nem ennyire egyszerű, pláne nem úgy, ha két éve nem történt volna az a szörnyű dolog, s nem bénul le a lábam. Akkor csak egy éltetett: felépülni, meggyógyulni. Hogy ma azt mondhatom, újra maratonista lettem, az a futótársaknak köszönhető, aki vigyáztak rám, akik mellettem álltak, akik fogták a kezem a fájdalom pillanataiban. Emlékeztek ugye? SNAFU!!!! Soha nem adjuk fel ugye?!

A kis gepárd csapattal múlt évben kezdtem el edzeni, vagy ha edzéseken nem is vettem részt, próbáltam Edzőbá (Szabó Gábor, aliasz Gebregab) szerinti edzéstervet a saját szintemre redukálni. December elején még nem igazán sikerült 12 km-nél többet futnom, a rekord pedig a szilveszteri pezsgőfutáson a 14 km-es táv megtétele volt. Télen az általam hosszúnak ítélt távok szerepeltek edzéseim között, amelyek az alapozás részét képezték, de ezek az edzések sem haladták meg a 20 km-t. A tavasz közeledtével barátaim egy-két versenyre invitáltak. 10 km-en megdöbbentően jót futottam, magam sem hittem el, egy lassú alapozást követően új egyéni csúccsal értem célba Kecskeméten.

Már januárban elhatároztam, tavasszal megpróbálom lefutni a félmaratoni távot, csak nem döntöttel el, hol és mikor. Újra félmaratonistává szerettem volna válni. A Normafa félmaratont nagy bánatomra, ebben az évben sem rendezték meg, gondoltam egyet, s felkerestem az itáliai vezérigazgatómat, hátha segítene, mivel áprilisban, Milánóban maratont rendeznek, s a honlapon található információk szerint, a táv felénél ki lehet szállni. Ideális időnek ígérkezett, csak annyi dolgom volt, hogy egy jól megfogalmazott levéllel „megrohamozzam” kinti főnökömet. Veszteni valóm nem volt. A válaszát olvasva szinte leesett az állam: kedves, szívélyes levél fogadott, amelyben az igazgató minden támogatásáról biztosított. Így kerültem Milánóba, ahol egy hatalmas kocsi fogadott a reptéren, külön sofőrrel, egy luxus szállodában foglaltak helyet nekem, s pénteken, érkezésem napján az Olasz Nemzeti Színházba kaptam meghívást a Szép és Szörnyeteg című musicalre. A legnagyobb meglepetés pedig az volt, hogy egy ultrafutó fiút mellém állítottak, aki arra volt megbízva, ha bármi probléma adódna a verseny közben, segítségemre tudjon lenni. Úgy éreztem magam, mint egy hercegnő, vagy mint Hamupipőke, amikor rátalál a királyfi. Azon az estén „jelentettem” be, hogy megpróbálkozom a maratonnal.

Hogy miért éppen maraton és nem csak a fele? Erről is a futótársak tehetnek!!! Bizony-bizony! Ha egy szombat délután valaki nem hívja fel a figyelmemet a Tóparti Futópartyra, ha egy hét biztató szavak után nem indulok el megkerülni a Velencei-tavat, ha nem megy annyira könnyedén az a bizonyos 28 km-es táv, akkor most „csak” félmaratonista lennék. Gondolkodtam, s arra a következtetésre jutottam, ha a maratonin ugyanazt az időt futom 28 km-en, mint a tókerülésnél, akkor már gyalogszerrel, azaz sétálva is 5 órán belül célba kell érjek. A limitidő pedig 6 óra volt.

Milánó: pénteken késő este ért végett a színházi előadás, de másnap bőven volt időm pihenni. Szombat reggel (nem túl korán), 9 órakor egy közeli parkban kísérőmmel, Lucával (ejtsd: Lúka – fiú) átmozgattunk, három kört megtéve a 2,5 km-es pályán (tehát 7.5km). Sokan futottak a parkban, meg is kérdeztem tőlük, hogy holnap jönnek-e a maratonra. Nem, nem! – hangzott a válasz, sok az még nekem, de a 30. km-nél, a frissítőállomásnál leszek. Jó, akkor találkozunk, persze, ha addig még életben maradok, gondoltam magamban. A nap maradék részét városnézéssel, energiafeltöltéssel és pihenéssel töltöttem. Furcsa volt számomra, hogy nem volt Pasta Party, pedig igazán ettem volna egy milánói spagettit Milánóban. Helyette egy óriási pizzával tömtem magam tele. Néha verseny előtt elfog a félelem, s erre rá is szoktam játszani, de most taktikát váltottam, egész nap azt ismételgettem: nem félek, meg tudom csinálni, 6 óra alatt úgyis célba fogok érni, a lényeg, a maraton teljesítése.

Mielőtt rajthoz álltam, tervet készítettem, aminek alapján próbáltam az energiámat beosztani. A terv a következőből állt: A maraton első felét egyenletes tempóban futva 1:43-1:45 közötti idő alatt teljesíteni, 5. km-nél inni, és utána minden 5. km-nél valami kis ennivalót venni magamhoz, hogy a szénhidrát ne ürüljön ki a szervezetemből (ez nálam, mivel elég soványka vagyok, különösképp lényeges szempont, na azt már nem is írom, vagy mégis? hogy mennyire szeretek enni). A táv második felét pedig a következőképp terveztem: 21-28 km-ig 5 perc/km-es átlagot futni (mint a tónál), utána ezt tartani 32 km-ig. Aztán jöhet a fal, vagy a holtpont, mert ha nagyon elfáradok, akkor sétálni fogok, 10 km-t sétálva könnyedén megteszek 2 óra alatt. Abban az esetben viszont, ha nem fáradnék el túlságosan, addig folytatni ebben az iramban a futást tovább, míg van energiám, amíg a lábaim csak bírják.

A szombati verőfényes nappal ellentétben vasárnap esős, szeles reggelre ébredtem. A rajt előtt vacogott a fogam, amikor levettem a pulóvert. Szerencsére minden eshetőségre felkészültem, mint egy jó tábornok. Mivel a pulóvert másokkal ellentétben sajnáltam volna kidobni, ezért előző nap beszereztem egy jól használható, hatalmas nagy szemeteszsákot, amibe a bemelegítést követően, a rajt előtt belebújtam. Igazán viccesen nézhettem ki, de ez abban a pillanatban cseppet sem érdekelt. És elindult a rajt: több mint 5000 ember egy nagy sort alkotott Milánó külvárosában. Lekaptam magamról a zacskókat, s rövid ujjúban, dacolva a szemerkélő esővel és az „orkán erejű” széllel, elindultam nagy utamon. Lucával az első kilométereken kénytelenek voltunk előzgetni, mert nagyon hátulról indultunk. A mezőny elég hamar beállt az ideális tempóba, csak a 30. km után voltak sokan, akik jócskán „belassultak” (de arról majd később).

Az 5. km-nél sikerült a frissítés, szerencsére palackos vizet osztogattak, amit magammal tudtam vinni egy darabon, s amiből kényelmesen sikerült kortyolgatnom. Igaz, még nem voltam szomjas, de tisztában voltam azzal, a szomjúság a szervezet vészjelzése, nem szabad megvárni, míg jelez, hisz itt 42.2 km-en keresztül kell helyt állni. Rápillantottam az órámra, terv szerint haladtunk 4:45 –ös átlaggal. A 10. km-nél 48:52-t mutatott a stopperem, ha így megy tovább, akkor tökéletesen fogom a tervet végrehajtani. A külső városrészt, a nagy irodaházakat elhagyva közeledtünk a város szíve felé. Az út szélén a város apraja-nagyja kiült a kempingszékére, vagy ácsorgott, hogy szurkoljon az elhaladó futóknak, vállalkozó szellemű maratonistáknak: gyerekek, párocskák, öregek, tapssal, kiáltással lelkesítettek, s adtak erőt nekünk.

Nem féltem, biztos voltam magamban, éreztem, okosan futok, meggondoltan, csak figyelni kell a test jelzéseire, s ezek szerint változtatni az iramon. Kicsit talán el is engedtem magam, filozofálgattam az életről, arról az útról, amit idáig tettem, s arra gondoltam, milyen jó lenne, ha itt lennének velem a futótársak is.

Hihetetlenül gyorsan telt el a következő 10 km. Betartottam a magam által előírt szabályokat: banán és víz és egy kis vizes szivaccsal való hűsítés. 20. km: az út kettő felé szakadt, egy a befutó felé, hogy a kiszállni vágyók teljesítve a félmaratoni távot, végül befejezzék a versenyt; a második opció pedig balra tartott a teljes táv teljesítése felé. Mentem a tömeg után, a maraton irányába, na de nem azért, mint a Hortobágyon, mert „benéztem” fordítót, ott sokkal kellemetlenebbül ért, amikor közölték velem, a hosszabb távon futok, mert az erőmet másképp osztottam be. Most tisztában voltam, merre és miért futok. Fizikailag frissnek, mentálisan tisztának éreztem magam, nem fájt semmim, nem voltam szomjas sem, már csak arra voltam kíváncsi, milyen idővel futok át a féltávot jelző chipszőnyegen. Az óra 1:43:44-et mutatott, gondoltam, na ezt lehetne iskolában tanítani. (Néha az ember azért büszke is lehet magára. )

Éreztem, a 28. km-ig pár másodpercet lassulva, de egyenletes iramban tudom folytatni a versenyt, hisz múlt héten a Velencei-tókerülő versenyen, ami még szintes is volt, sikerült. Kísérőm jelezte, hogy szerinte túl gyors sebességgel haladunk előre, viszont nekem ez a sebesség ideálisnak tűnt, nem azért, mert elbizakodott voltam, a terv szerint 32 km-ig kellett kitartanom, utána jöhetett volna akár a séta is. Inkább a belső hangokra, a testem jelzéseire hallgattam. Az igazi verseny ilyenkor kezdődik, a táv felének megtételét követően, hisz a szervezet egy idő után kezdi elhasználni tartalékait, kiürül a szénhidrát a szervezetből. Szerencsére, a banánozásaim következtében, maradt még elég tartalék, ami a kis „futómotort” vitte előre. Nehezebb és könnyebb volt futni. Nehezebb, mert a sík Milánó ellenére volt egy-két emelkedő, és a szél rendületlenül fújt, persze szembe. Könnyebb volt, mert immár a város szívében haladt a mezőny, ahol az utcák mentén végig nagy csapatokban szurkoltak az emberek, hatalmas hangszórókból szólt a zene, vagy egy-egy rockzenekar fergeteges hangulatot teremtve biztatott minket. A „futótömeg” kezdett szétszakadni, ami ebben az esetben nem volt számomra annyira jó.

A város felé vezető úton voltam olyan ravasz, hogy egy-egy ember mögé álltam, így nem ért annyira a szél, de itt már nem volt rá lehetőségem, meg kellett küzdenem a széllel. A 25. km-hez érve, s frissítést követően pár szót szerettem volna váltani segítőmmel, aki elvileg a távon kísért. De sehol sem találtam, hiába fordultam meg, hátha ő is frissít valahol, Luca lemaradt, vagy mondjuk inkább, belassított. Pedig nála voltak a csokijaim, mert ő biciklis felszerelésben futott, aminek zsebei dugtuk az egyéni frissítőinket. Most hogy fogok feltöltődni csoki nélkül? Hát marad a mazsola és a banán... Egyedül maradtam az itáliai „Országúton”, mint Gelsomina, akit otthagyott nagy kínjaiban Zampano. De sebaj, én kitartok, Luca volt, nincs, majd csak megtaláljuk a végén egymást, vagy ha sétálok a 32-től, akkor utolér.

Elért az ősz, vagyis a napsütéses tavasznak kellett volna jönnie, ehelyett újra szemerkélni kezdett az eső. Ekkor futottam át azon a bizonyos ponton, amitől mindenki retteg: 30. km! Néztem újból körbe-körbe, forgattam a fejem, kérdeztem is: Na te fal, hol vagy? Úgy látszik sem Berlinben, sem itten nincsen már, mert én nem láttam semmit, aminek falra kellett volna emlékeztetnie. Kerestem a holtpontot, de az sem volt sehol sem. A viccet félretéve, olyan erőt és energiát éreztem magamban, annyira jól beosztottam eddig a pontig az erőmet, hogy semmilyen fáradság nem vett erőt rajtam. Egyre tudatosabban haladtam előre, újból frissítettem, s követve a mezőny elindultam, hogy teljesítsem az utolsó 12 km-t. A 35. km-nél a stopper 2:54:45-öt mutatott, s még mindig nem találtam a falat, helyette ettem egy falatot. Persze nem a csokimból, mert az hátul kullogott valakinek a zsebében. Viszont nagy örömömre ennél a frissítési pontnál energia zselét osztogattak, ami, ha minden igaz, 30 percen keresztül feltölti a megfáradt szervezetet energiával. Több sem kellett nekem, csoki helyett gyorsan magamba erőszakoltam egy jóízűnek nem mondható zselét. Nem éreztem kimerültnek, elcsigázottnak magam, csak a lábaim nehezedtek el egy kicsit (ilyen hosszú táv megtételét követően azért lehet, ezen nem is kell csodálkozni). A versenyt tovább folytattam a „megszokott” iramban.

A 37.-nél jeleztem a szervezőknek, hogy nincs szükségem a vizes szivacsra, hisz mindössze 5,2 km volt hátra, éppen 1 szigetkör, az pedig az én pályám. Az egy gyerektáv, a sziget az enyém, na most mutatom meg, mennyi szufla van még bennem (persze ekkor már a talpam is égett a sok trappolástól). Ekkor következett a zombi-futam, de nem ám számomra! Furcsának is találtam, hogy mennyi embert előzök meg, pedig gyorsulni nem gyorsultam, csak az adott tempót tartottam. Persze, ha valaki elfutja az elejét, akkor előfordul, hogy belegyalogol a végébe. (Végül is, nekem is így szólt a B terv a 32. km utáni részre). Viszont ezen a versenyen nagyon sokan elfutották az elejét, féltávtól hozzávetőlegesen 20 helyet léptem előre a nők között, a férfiakról ne is beszéljünk. Próbáltam egy-egy biztató szóval erőt önteni beléjük, s volt, aki pár kilométeren keresztül velem tartott.

Megérkeztem a negyvenedik kilométerhez. Nincs olyan szél, vagy eső, sem természeti erő, ami ezek után megállíthatott volna, jöhetett volna akár egy hurrikán is, én átfutottam volna rajta. Itt már tudtam, negyed órán belül maratonista leszek, s milyen jó lett volna, ha anyu vagy apu láthattak volna befutni a célba. Az utolsó kilométeren pityeregtem, még a cél(vég)egyenes előtt, talán nem szégyen, hogy ez ember elérzékenyül egy pillanatra, amikor az egész teljesítmény, ami mögötte áll, nemcsak az elmúlt közel három és fél óra, de az a két év is, amit a betegséggel végigküzdött egyszerre tudatosul benne. A célegyenes előtt odakiáltottam egy fotográfusnak, hogy még élek, egy fiatalasszony nevetve kiáltotta felém, hogy gyerünk kislány, már csak 200 méter van hátra.

Utolsó 200 m, utolsó erőbedobás, minden erőmet összeszedve sprinteltem a célig. Kitártam a karomat, s hálát adtam a Jóistennek, hogy vigyázott rám nagy csatámban. Győztünk! – kiáltottam. Abbiamo vinto! A kronométer 3 óra 31 perc 27 másodpercet mutatott. Körülöttem mosolyogtak, igen, hihetetlen, de célba értem, átszáguldottam a célvonalon, s most egyszerre a minden és a semmi volt az enyém.

Negyed órával később befutott kísérőm is, akitől megkérdeztem, lenne-e kedve még egy körhöz. Milyen meglepő, hogy nemmel válaszolt.

Kicsit nyújtogattam, persze ekkor tudatosult bennem, hogy bár fizikailag még bírtam volna tovább futni, de a lábaim megérezték a távot. A szállodában várt rám egy hatalmas nagy kádfürdő, s másnapra pedig időpontom volt a jól bevált masszőrömhöz.

Kissé felkészületlenül vágtam neki ennek a maratonnak, ha nem lett volna az a 28 km –es örömfutás, ha nem bolondulnék ennyire a futásért, ha... Talán ennek így kellett történnie, ébresszetek fel, mert nem tudom, álmodom vagy valóság ez az egész.

Kiss Mirella

(Mira)