A született bringás

pen | 2010-03-03  | 10 hozzászólás

Az alábbi cikkben a színész Matt Damon bátyja, Kyle Damon – ötszörös ironman – meséli el első közös kerékpáros versenyét testvérével.  

Imádok bringázni, hetente 100-300 mérföldet is tekerek, és már vagy tíz éve próbáltam rábeszélni Mattet , hogy próbálja ki ő is a bringázást. Eddig nem jártam sikerrel, de nemrég felhívott, és megkérdezett, lenne-e kedvem vele egy tandem kerékpáron letekerni a Cape Argus Tourt Dél-Afrikában. Örömmel igent mondtam, hiszen olyan régóta vártam már, hogy megmutathassam neki, miért is szeretem annyira a bringázást.

Matt épp Dél-Afrikában készült következő forgatására (Invictus). Pont a forgatás megkezdése előtti napon rendezték meg a 2009-es Cape Argus Tourt, a világ legnépesebb kerékpár maratonját, melyen több mint 30.000 bringás vágott neki a 109 kilométeres távnak. Matt elhatározta, rajthoz áll, hogy részvételével egy gyermeksegítő alapítvány (a Pienaar's Make a Difference Foundation) számára gyűjtsön adományokat.

A verseny napján nagyon erős szélre ébredtünk. Amíg Matt gyakorolta a bringás cipő be- és kipattintását a pedálba, próbáltam legjobb tudásom szerint felkészíteni a rá váró feladatra. Öltözködés közben erősen győzködnöm kellett, hogy elhiggye, szükség van a kidörzsölődés elleni krémre, és hogy nem kell alsógatyát húzni a kerékpáros nadrág alá.

Ahogy kigurultunk a hotel szélárnyékából, megcsapott minket a 70 km/h-s szél. Alig tudtunk nyeregben maradni. A versenyigazgató aggodalmas arccal jött oda hozzánk: „Nem is tudom mit mondjak, Kyle. A fele mezőny nem áll rajthoz. Soha nem láttam még ilyen rossz időt a verseny 30 éve alatt. Döntsd el te, indultok-e.” – kiabálta a fülembe. Átgondoltam a dolgot és ezt mondtam Mattnek: „Azt tudom garantálni, hogy túléljük. Azt viszont, hogy ép bőrrel és csontokkal megússzuk, már kevésbé.” Matt lehajtotta a fejét. Másnap tökéletes állapotban kellett lennie, hogy elkezdhessék a forgatást, és tudta, hogy a producerek nagyon aggódnak, amiért eljött erre a versenyre. De bízott saját képességeiben, és fűtötte a versenyszellem is. „Csináljuk meg!” – mondta végül.

A startpisztoly hangját szinte teljesen elnyomta a szélvihar. Sikerült koccanás nélkül elrajtolnunk, és minden probléma nélkül megtettük az első pár kilométert. Aztán elértünk egy 4%-os emelkedő aljához. Gondoltam, már kellően bemelegedtek a lábaink, ezért hátraszóltam Mattnek, hogy nyomjuk meg kicsit a tempót. És ekkor jött a hangos csattanás.

„Mi történt?” – kérdezte.

„Talán mégis igazi bringás válik belőled. Épp most szakítottuk el a láncot.” – válaszoltam. Kicsit poénkodtunk lábizmaink hatalmas erején, majd szépen félreálltunk, és vártuk a segítőkocsit. Miközben a mezőny elhúzott mellettünk, néhányan odakiáltottak: „Jason Bourne sosem adná fel!”

Hamarosan elért hozzánk egy motoros segítő, megszerelte a láncunkat, és indulhattunk tovább. Mire elértük a következő emelkedőt, az első váltónk mondta fel a szolgálatot, így nagytárcsán ragadtunk. Minden pedálnyomásba beleremegett a combunk. Megpróbáltunk kiállva a nyeregből egyszerre tekerni, de ez a nagy szél miatt nem ment. A motoros segítő megint szemügyre vette a gépünket, de most csak ennyit mondott: „Úgy tűnik, csak nagytárcsával fogtok tudni továbbmenni.”

A következő órák küzdelmesek voltak. 80 alatti pedálfordulattal mentünk, és a nagy szél miatt nem tudtunk pillanatokra sem kiállni a nyeregből. Az összevissza cikázó széllökések közepette annyi időre sem mertem elengedni a kormányt, hogy meghúzzam a kulacsomat. Matt hallgatott mögöttem, és tudtam, hogy ez nem jelent jót. Technikai szünetet javasoltam, és ahogy leszálltunk a nyeregből láttam, hogy alig bír menni. Azt mondta, iszonyatosan fáj a hátsó fele. „Biztosan nem kellett volna alsógatyát venni?” – kérdezte.

Segítőkocsik lassítottak le mellettünk, hogy megkérdezzék, minden rendben van-e. Nemsokára jött egy kocsi tele filmproducerekkel. Egyikük letekerte az ablakot, és odakiáltott Mattnek: „Ez nevetséges – szálljatok be az autóba!” A másik hozzátette: „Majd kiadunk egy sajtóközleményt a mechanikai hibáról meg a nagy szélről. Senki sem fog hibáztatni titeket, hogy feladtátok.”

„Szó sem lehet róla. Végig fogjuk csinálni.” – válaszolta Matt. Visszapakoltuk merev lábainkat a pedálokra és nyomtuk tovább.

A széllökések a völgyekben voltak a legerősebbek. Egy hosszú lejtő alján odakiáltottam Mattnek, hogy kapaszkodjon jó erősen. Megközelítettük ugyanis az óceánpartot, és tudtam, mindjárt elér minket az ott kavargó homokvihar. A homokszemek meg is érkeztek, csípték kezünket-lábunkat, belemásztak a szánkba és a fülünkbe. Ahogy a kormányra hajolva küzdöttük magunkat előre, Matt azt kiáltotta: „Egyszerűen imádok bringázni!” Elnevettem magam, és a bringa megrázkódott alattunk.

A következő szakaszon olyan meredek emelkedők vártak ránk, hogy megegyeztünk, mindegyik alján megállunk és én kézzel átpakolom a láncot a kistárcsára. Az utolsó órában még két hétkilométeres emelkedőt kellett megmásznunk. Ezek kifacsartak minden maradék energiamorzsát a lábainkból. Én gyakorlott bringás létemre is teljesen elfáradtam. El sem tudom képzelni, Matt hogy érezhette magát. De amikor áttekertünk a célvonalon - mosolygott.

Nem tudom, lesz-e Mattből valaha igazi bringás. Csak azt tudom, hogy megtapasztalta a sportág sötét oldalát, és nem adta fel.

Matt másnap reggel sántikálva indult dolgozni. „Még szerencse, hogy ma nem akciójelenetet forgatunk.” – mondta nekem, ahogy kilépett az ajtón, hóna alatt a Cape Times újsággal, rajta a szalagcímmel: „Minden idők legkeményebb Tourja”.

(Matt később megígérte bátyjának, hogy fognak még együtt tekerni.)

Forrás: Bicycling, 2010 jan-feb. 62-65. old.

Képek: http://bike4more.com; http://newshopper.sulekha.com; http://nimg.sulekha.com, http://www.bicycling.co.za