Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 43 953 000 km-t sportoltatok
Alighanem túrabeszámolók...

Mátrabérc (tanmese)

G.Ildi | 2014-04-16 21:28:27 | 6 hozzászólás

Második fejezet, amelyben kiderül, hogyan nem szabad nekimenni Magyarország egyik legkeményebbnek mondott teljesítménytúrájának, valamint milyen hibákat nem szabad elkövetni, ha már ott vagyunk. Nem lesz túl vidám.

 

A Mátrabérc alapvetően kihagyhatatlan, hiszen egyrészt kupatúra, másrészt kiváló felmérő a 115 előtt, és ugye ez A Túra, amit nagyon-nagyon jó érzés teljesíteni, és nekem borzasztóan nagy szükségem volt erre a győzelemre. Idén mégis számtalan érv szólt ellene: én munkát kaptam április 1től, ami egyrészt nagyon jó, mert így tudok a 115re ’B’ cipőt venni, másrészt viszont kissé átalakultak a napjaim, a túrát megelőző 2 hétben nagyjából minden nap reggel 8-9-től este 8ig robotoltam, majd este 10-től hajnalig írtam a 2 szakdolgozatomat. Napi 4-5 óra alvással próbáltam túlélni, közben idegileg teljesen kikészültem, nyakam, hátam görcsben, térdeim készen az üléstől, S. szintén alig pihen, csak ő a napi 10-12 óra meló mellett még vezet is 3 órát, ráadásul ügyesokosan le is sérült, 2 hete még járni se tudott rendesen. Normális ember elengedte volna a túrát, de szerencsére azzal, hogy normálisak vagyunk, még soha nem vádoltak minket…

 

Rajt, Sirok. Vacogva szálltam ki a kocsiból, és örömmel konstatáltam, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akiknek este vissza kell majd jutniuk ide. Elvileg kötelező volt előnevezni, az a hír járta, hogy helyben senkit nem engednek. A rajtprocedúra így tényleg elég pörgős lett, de azért felkaptam a fejem, amikor azt hallottam, „ebbe a sorba álljon, aki előnevezett!” Most akkor mégsem volt mindenkinek kötelező?

 

Valamivel 7 óra előtt el is indultunk, szép kényelmes tempóban, nem volt más célunk, mint (lehetőleg szintidőn belül) végigmenni. Sokan előztek, egy részük persze a nagyot vállaló elsőbálozó, aki aztán hamar ki is dőlt, de sok volt a futó is, annak ellenére, hogy az ő hivatalos mezőnyük fél 6-kor indult. Teltek a kilométerek, fázni se kellett már, a terep kiváló volt, össze sem lehetett hasonlítani a tavalyi sártengerrel, ismerősök jöttek-mentek, elvoltunk. Hamar utolért minket Tamás, akivel a KissPeti-túrán ismerkedtem meg. Jó darabig hármasban gyalogoltunk. Sanyival elég könnyen megtalálták a hangot, és rendkívül élvezték, hogy egymást erősítve tudtak ugratni. :) Teljesen jó állapotban értünk a Kékesre, pár perccel hamarabb mint tavaly, ami nyilván a talajviszonyoknak volt köszönhető. Itt talán a kelleténél többet időztünk, teáztunk, enni próbáltam, de valahogy semmit nem kívántam, pedig volt nálam bőven mindenféle. Jaigen, a „teljesen jó állapot” azután tért vissza, hogy már a Sötét Lápa-nyereg fölött, de még a csúcs alatt S. combjai görcsbe álltak. Szerencsére magnéziummal segítettünk rajta. Térdgyilkos lefelé, de bottal azért kellemesebb volt, mint anélkül. Továbbra is kényelmes tempóban mentünk, mondtam is Tominak, hogy nyugodtan lépjen el, hiszen neki ez vánszorgás lehetett. A Csór-hegyre felfelé jött a következő görcs, hiába a Mg, paradicsom, só. S. kitalálta, hogy izo kell neki, abban biztosan van olyan anyag, amitől rendbe jön a lába. Galyára felfelé (Tomi már elszaladt, jól tette) jött a 3. kényszermegálló, és kezdtem komolyan aggódni, hiszen még csak féltávnál voltunk. Közben azon agyaltam, hogy tulajdonképpen majdnem minden van nálam külön-külön, ami ezekebn az izotóniás rettenetekben össze van keverve. Azért reménykedtünk, hogy Galyán lehet majd kapni. A csúcstól pár méterre megint meg kellett állni, itt S. már a gyűjtőbusszal is szemezett. Az étteremben nem tudtak rajtunk segíteni, de a mellette lévő vegyesboltban hálistennek volt undorító lék izo, így aztán legalább pszichésen meg lett mentve a túra. Vettünk hozzá egy zacskó chipset is, és leültünk negyed órára. Én már jó ideje éreztem, hogy kilyukadt az egyik zoknim, de nem nagyon izgatott, elvoltam vele, hülye voltam, nem néztem rá. Itt a kényszerpihenők miatt már rosszabbul álltunk mint tavaly, de behozhatónak tűnt. Mentünk rendületlenül a Vörös-kő felé, itt érdekes módon megint volt kit előzgetni, talán későn rajtoló rövidtávosok lehettek. A kilátónál pihentünk, ettünk, számolgattunk, még mindig úgy tűnt, nincs minden veszve. Emlékeztem, hogy tavaly itt borzasztóan ideges lettem a keresztesi pontzárás hírére, és meg voltam győződve, hogy lekéssük. Ámde nagyon hamar meglett Ágasvár, lefelé meg, mint tudjuk, a sz.r is gurul… Ez lebegett most is a szemem előtt. Idén viszont arrébb hordhatták Ágasvárt, mert sehogy nem akart közeledni. Borzasztó éhes is lettem közben, a percek pedig hihetetlenül gyorsan teltek. Végül 4kor értük el a pontot, ahol biztosítottak arról, hogy elég ¾ 5re Keresztesre érnünk, ha tovább akarunk menni. Nem tűnt lehetetlennek. Viszont ekkor már eléggé fájt a lyukas zoknis lábujjam, gondoltam, a cipő biztos megnyomta a körmöt és begyulladt. Fel se tűnt, de már jó ideje lehetett, hogy ezért a lábfejem helyett feljebb terheltem jobb oldalon. Ennek eredményeként Ágasvárról összeszorított fogakkal araszoltam lefelé. A térdem ugyanis bedurrant az előbb leírtak miatt, és a lábujjam is minden lépésnél sajgott, ordítani tudtam volna. A turistaháznál gondoltam, szembesítem magam a problémával. Hát hőn szeretett zoknim minden erejével rászorult a nagylábujjamra, mintha valami satuba lett volna zárva a köröm aljának vonalában, alig bírtam leműteni. Iszonyatosan fájt. A turistaházas úriember meglátta, és 2 percig azt mondogatta: húúúúdeciki, aztarohadt, húdeciki, vedd le, menj mezítláb, húúúdeciki. Hát ciki volt, de szerencsére a táskám legalján volt egy pár váltózokni (sztem még a tavalyi Bérc előtt tettem be..), amit, ha lett volna eszem, 30 km-rel korábban is elővehettem volna… Mindegy, a technikai problémát leküzdve, kávés csokit betöltve egy-egy almával gurultunk lefelé. Hála a zoknis malőrömnek, pár perccel zárás után értünk a keresztesi pontra, ahonnan először nem is akartak tovább engedni, de szerencsére meggyőztük őket, és húztunk is tovább. Ez hiba volt (na, hányadik már?) víztöltés nélkül….. Szóval irány a Muzsla. Kezdtem újra érezni a jobb lábfejem, S. is oké volt, útközben nassoltunk, és igyekeztünk beosztani a maradék kis vizünket. Le-fel, le-fel, le-fel, szokásos sose lesz vége-érzés. Komolyan meghatódtam, amikor megláttam a csúcskövet. Ezért most nagyon megküzdöttünk, de sikerült visszakerülnünk szintidőn belülre. Mindössze 5 perccel tartott tovább felérni mint tavaly, amikor az egész túrát kiráztam a kisujjamból. Irány lefelé. A gondosan szétcseszett térdem sokszor jelzett, de azért szépen haladtunk. Idáig nagyon jól tartottam magam, sajnos itt megengedtem magamnak némi nyafogást. Elfogytam, ez tény. Mérges voltam, mert nem szabadott volna, vagyis nem szabadna így lennie, ha másfél hónap múlva nagyot akarunk alakítani. De hát így nem lehet ezt. Hogy a túra előtt 3 nap alatt aludtam összesen annyit, amennyit kint voltunk szombaton terepen. Hogy 4 órában várják el tőlem 8 órányi feladat teljesítését. Hogy 2 témavezető nyomaszt határidőkkel. Hogy a tanítványokhoz igazodva reggel 8kor ugyanúgy kell produkálni, mint este fél 9kor. Hogy emellett se időm, se energiám nincs mozogni. Hogy folyton kapom a ’miért nincs még kész’ és a ’de hát mitől vagy fáradt’ kérdéseket. Csalódtam magamban, mert azt hittem, jobban fogom bírni fejben, hiszen S. tavaly holt beteg volt, mégis végighúztam gond nélkül, vidáman. De hát minden logikának és a természetnek ellentmondó lett volna, ha ez idén is így megy, ezt be kellett látnom. Miután ezt mind lepörgettem magamban, ki is értünk a Szurdokpüspökibe vezető útra. Gumimacit (mert azzal minden túlélhető :)) majszolva, ’ezt most már senki nem veheti el tőlünk’ érzéssel gyalogoltunk. És egyszer csak túrázók hada tűnt fel előttünk. Nem tudom, hol rogyhattak meg ennyire szegények, de némelyikük nagyon rosszul nézett már ki. Nekünk viszont kedvünk támadt lekocogni a maradék távot, hogy azért mégse 12.59-es befutónk legyen. Teljesen magunkhoz tértünk, hihetetlenül jólesett a futás, hirtelen azt se bántam volna, ha tovább kell még menni. Végül 12.52es idővel értünk célba, ez bizony gyengébb a tavalyinál, de még semmi nem reménytelen. Tanulságok egész sorát vontuk le, ezek alapján próbálkozunk innentől.

 

(Hála a remek szervezésnek, bár előneveztünk, fizettünk, és időben célba értünk, a díjazásnak, amit a többiek kaptak, nyomát se láttuk, meg sem említették, csakúgy, ahogy a kifogyott frissítőkről és a célvacsiról is hallgattak. Nem beszélve arról, hogy az utolsó siroki busz nem várta meg a szintidő végét, és amikor erre rá mertünk csodálkozni, enyhén hülyének néztek, merthogy _fent_volt_a_neten_, majd közölték, hogy hát itt alszotok, kivesztek egy szobát. Hihi. J Nagy nehezen sikerült fuvart szerezni, aki visszavitt a kocsihoz, negyed 1kor haza is értem. Itthon szembesültem azzal, hogy a bal zoknim is kilyukadt, de szerencsére ez az alvásban már nem zavart…)

 

Naszóval innen szép nyerni.;)

 

Ja, természetesen a Mátra most is fantasztikus, virágba borulva… hihetetlen, hogy minden egyes túrán másik arcát mutatja. Ezért nem lehet leszokni róla. :)

2016-06 hó (1 bejegyzés)
2015-06 hó (1 bejegyzés)
2015-02 hó (1 bejegyzés)
2014-07 hó (1 bejegyzés)
2014-04 hó (1 bejegyzés)
2014-01 hó (1 bejegyzés)
2013-07 hó (1 bejegyzés)
2013-06 hó (1 bejegyzés)
2013-04 hó (1 bejegyzés)
2013-03 hó (1 bejegyzés)
2012-10 hó (1 bejegyzés)
2012-09 hó (1 bejegyzés)
2012-07 hó (1 bejegyzés)
2012-05 hó (1 bejegyzés)
2012-04 hó (1 bejegyzés)
2012-01 hó (1 bejegyzés)
2011-06 hó (1 bejegyzés)
2011-03 hó (2 bejegyzés)
2011-01 hó (1 bejegyzés)
2010-10 hó (2 bejegyzés)
2010-09 hó (1 bejegyzés)
2010-08 hó (1 bejegyzés)
2010-05 hó (1 bejegyzés)