Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 43 953 153 km-t sportoltatok
Alighanem túrabeszámolók...

DBK 30 - egy mocskosul jó túra! :)

G.Ildi | 2011-03-23 07:11:52 | 10 hozzászólás

Az, a szó minden értelmében, de erről majd később.

 

(Folytatás innen.) Az úgy volt.... hogy kitaláltuk, a csüt-péntek-szombat bitangpusztulatosan fostos időjárása ellenére, hogy, ha minden jól megy, elmegyünk vasárnap túrázni. És milyen jól tettük! Persze az utolsó pillanatig semmi sem volt biztos, de miután vas. reggel fél 6kor megállapodtunk, hogy oké, tényleg megyünk, és 7.04kor felszálltunk a 7.07es, Zebegénybe tartó vonatra, már sínen voltunk (szó szerint is, haha).

 

Az alig egyórás út során láttunk tavaszi zöldet és hegyi havat is, úgyhogy részemről egyre kíváncsibb voltam, mi vár majd ránk...

Először is: profi szervezés! A rajt és a cél a zebegényi általános iskolában volt, a vasútállomástól pár méterre. A nevezés flottul ment, több asztalnál; borzasztóan igényes, szép itiner, színes térképpel - a rajtidő és a név az indításkor kinyomtatott matricán került rá; na és kétféle péksüti közül választhattunk reggeli(?) gyanánt. Lepakoltunk, regeltünk, és 8.21kor rajtoltunk. (rekord! :))

 

Rövid séta és egy kis lépcsőzés után értünk a trianoni emlékhelyre, ahonnan az erdőbe betérve hamarosan elértük az első ep-t a Bodzás-pihenőnél (8.50). Már idáig is pazar volt a kilátás, na és szinte tökéletes túrázóidő. A sár még nem volt zavaró. Tovább haladva aztán kezdődtek az izgalmak. Lefelé haladva helyenként lépni sem kellett, frankón csúszott a lábam, mégis stabil voltam. Fölfelé a Borostyán-kői pihenőhöz aztán már érdekesebb volt - nem mindig arra haladtam, amerre szerettem volna... :) Helyenként még akadt 1-2 hóvirág, kíváncsi vagyok, túlélték-e a túrát, vagy eltaposták őket teljesen. Az ep-nél (9.40) próbáltam javítani a komfortérzetemen: a termopulcsit lecseréltem egy vékonyabb melegítőfelsőre - ahelyett, hogy inkább a kabátomat vettem volna le... áhh.. Egy keményebb szakasz következett: a köv. pontig el kellett jutni 280 méterről 735re. Hát, izzasztó volt... az elején pár méteren kötél segítette az előrejutást, annyira leamortizálta a terepet az eső. Aztán meg fel, és fel, és még feljebb... útközben láttunk valami érdekes víznyelő(?)szerű izéket, ezek színezték kicsit a terepet. Aztán csak elértük a  3. pontot, a hegyes-tetői Juliánus-kilátót. Kellemetlen a lépcsője, de megérte felmenni, és nem csak a pecsét, de a kilátás miatt is (10.31). Ekkorra letudtuk nagyjából a szint felét, a távnak meg kicsivel több mint negyedét. Ja, ezeket nem kellett ám kiszámolnunk..merthogy minden egyes ellenőrzőponton ki volt függesztve távonként a megtett és hátralévő úthossz és szint. Wow! Megfordultam már pár túrán, de ilyet még nem láttam... Le a kalappal a szervezők előtt, ismét. (És akkor már megemlítem az erdőben helyenként kitett "csúszásveszélyes szakasz"-táblákat is :))
Kövesmezőre egészen hamar elértünk ismét (10.55). Útközben megláttam többek között egy "Kóspallagi út" feliratú táblát, úgyhogy rögtön el is kezdtem a szilveszterről mesélni. :) Az ep-n a pecséten kívül egy-egy csomag joghurtos keksszel is gazdagabbak lettünk. Kicsivel változatosabb szakasz következett, a műútról hamar befordultunk az erdőbe, ahol is a sár helyenként már komoly bosszúságot okozott. Igencsak kellett ügyeskedni. Viszont kárpótolt a "csak 2en az erdőben" érzés (nem félreérteni!), annyira jó úgy sétálni a tavaszodó fák között, hogy se előtted, se utánad senki látótávolságon belül. :) Na, aztán, hogy ne legyen hiányérzetem, ismét sikerült legújabb hobbimnak, a sárbaesésnek hódolnom. Amikor a baromira csúszós sárban egy patakhoz kellett leereszkedni, bizony kiment alólam az egyik lábam. Annyira nem örültem a dolognak, bár hamar felpattantam, így csak kicsit lettem mocskos. Ezen kívül azt kell mondjam, ritka tehetséges vagyok! Ugyanis csakúgy, mint múltkor a Mátrában, most is sikerült az egyetlen szappanos-melegvizes lehetőséget rejtő ep előtt, a közelében tanyálni, így frankón kimosakodhattam. Hamarosan elértük ugyanis a Gerendás büfét (12.05), ahol kaptunk pecsétet, zsíros kenyeret, teát, illetve látogatható volt végre az a helyiség, amire már órák óta vágytam. Na és még kezet is lehetett mosni! Itt aztán visszacseréltem a melegítőfelsőt a termopulcsira, a kabátomtól pedig megszabadultam. (Jah, ezen a túrán többször öltöztem át, mint anno Tarja Turunen a Hartwall Arena-beli koncerten. És de kár, hogy ezt most senki nem érti. :D) Ez jó döntésnek bizonyult, ugyanis újabb kaptató várt ránk. Emelkedtünk gyorsan 200 métert, hogy nekifogjunk a túra eddigi legsárosabb szakaszának. Brutális volt, olyan érzés, mintha kb. egy 46os fapapucs lett volna a lábamon. Mondjuk a nadrágom már összefüggő sár volt eddig is, de ez túltett minden elképzelésen. Kivergődtünk aztán a műútra, onnan ismét be a dzsuvába, majd át egy mezőn, fel az erdőbe, és már ott is volt a Rózsakunyhó (13.20). Itt megnyugtattak minket, hogy simán beérünk majd szintidőn belül (hehe, nem tudták, kiknek mondják... :)), és alaposan elláttak zselés szaloncukorral. A banános jó volt. :)
Innen igencsak hamar elértünk egy horgásztavat, aminek közvetlen közelében vártak a 7. pecséttel (van egy ilyen film is, nem?). Na, ezért mondjuk meg kellett dolgozni, ui. egy kisebb dombra kellett a rendkívül csúszós sárban felkapaszkodni, de kárpótoltak minket fincsi hidegvízzel és mazsolával (Pusztatorony, 13.53). Remek dolog volt ugyanott leereszkedni, ahol már felmenni is alig lehetett, na de sebaj, mindketten megúsztuk gatyafék nélkül, és már csak 8 km és alig 200 szint volt hátra. Na de itt elkezdett fájni a térdem. Oka azóta is ismeretlen, hatása tartós... Meg kell jegyeznem, rég ment nekem ilyen gyengén túra. Mármint mentem én, igyekeztem nem lemaradni Sanyitól, bár ha így esett, mindig megvárt. Ő most valahogy sokkal jobban bírta, lehet, ezért is engedtem meg magamnak időnként egy kis szétesést. Sokszor éreztem, hogy fáradt vagyok minden értelemben, ilyen nem is tudom, mikor volt utoljára. Ehhez jött még a fájdalom.. hát nem voltam vele boldog. Kis monoton sétát követően már a Békás-réten is voltunk, ahol lovakat is kaptunk társaságul. Bár az ő területükre lépve meg lehetett úszni egy újabb adag folyékony sarat, azért én tartottam a sok lépés távolságot... Ismét be az erdőbe, és "mindjárt itt a következő pont". Mentünk, mentünk, már civilizáció nyomai is láthatóak voltak, amikor is a "hát nem itt van a pont?" kérdésre a csodásan hangzó "de, itt rögtön, csak előbb még emelkedünk ... mindjárt mondom... 80 métert". Háhhhá, mi az a 80 szint 700 méteren? :D Felérve a Törökmező turistaházhoz viszont öröm és bódottá, ugyanis még mindig jók voltunk időben, viszont már csak 17 szint volt hátra nem egészen 5 km-re. Pecsételtek (14.36), és almát adtak, de mivel jól álltunk, én meg úgyis fájtam, leültünk úgy egy negyed órára, a "Bűfé"-ből kértünk 1-1 bögre forró teát, szóval kellőképpen felkészültünk a maradék kihívások leküzdésére. :P Innentől egyébként teljesen sima ügy volt, kellemes, mégis változatos terepen. Mondjuk a sár ismét kegyetlenné vált, előjött újra a 46os fapapucs-érzés, de így a vége felé teljesen fel voltam dobódva, erőre is kaptam, úgyhogy már nem igazán érdekelt. :) Azért az egyszerre baromi csúszós és hirtelen süllyedős elegy még huszonsok kilométernyi trutymóval a hátam mögött is eléggé meg tudott lepni. :D Hamarosan elértük a falut (ami egyébként igencsak szép, ami az utakat és az útba eső épületeket illeti!), majd a sulit is, ahol 15.45kor rövid sorbanállás után megkaptuk az utolsó pecsétet. Na meg az emléklapot, kitűzőt, és egy ideiglenes rendezvénykártyát, aminek segítségével a következő BTHE-s túrákon már nem kell papírokkal foglalkozni. 21. század... :) Ismét respect a szervezőknek! Fél tucatnyi célvirsli + némi tea elfogyasztása után gyors öltözés, majd megcéloztuk a vasutat. Közben Sanyi rájött, hogy neki kóla kell, és ha már csak a cukrászda volt nyitva a közelben, akkor megejtettük az év első fagyizását is. Mert megérdemeltük. :)



Összefoglalva: egy szuper túra volt, mind a terepet, útvonalat, mind a szervezést, na és az időjárást illetően. Bár szerintem ilyen durván mocskos még életemben nem voltam, minden szempontból megérte! :)

Giving up? Never! - avagy Mátrahegy 30

2011.márc.5.

G.Ildi | 2011-03-08 22:21:30 | 6 hozzászólás

Két éve voltam a 10esen, ez most "kicsit" húzósabb volt.


Fél 7kor találkoztunk eftomival az Örsön, ő vitt minket Mátrafüredre. (Köszi!) Előre neveztünk neten, a 30as távra. Viszont este jelenésünk volt Pesten, így aztán felmerült, hogy már a rajtnál 20ra váltunk. Végül abban maradtunk, hogy elindulunk a 30on, és a távok szétválásánál döntünk. 8.28kor rajtoltunk, ekkor már csak ketten voltunk Sanyival, Tomi pár perccel előbb elfutott. :) Eleinte valahogy nem esett jól a gyaloglás (lehet, a 4 órás alvás ezúttal is kevés volt), de aztán belejöttem. Sima ügy volt az első EP-ig, fel a Muzslára, már az emelkedő sem esett rosszul. Gyors pecsételés után haladtunk is tovább, elég hamar elértük a Rákóczi-forrást, amihez nagyon jó emlékeim fűződnek jópár évvel ezelőttről, hála a közeli sástói kempingnek. Na de itt még nem időzhettünk; folytattuk a gyaloglást a helyenként már elég jeges úton. Ismét felmerült az átnevezés gondolata, de nem jutottunk dűlőre a 2. ep-ig, ami Mátraházán volt. Itt csokit kaptunk energiapótlónak, meg egy nagy kérdőjelet: merre tovább? Szerettük volna kipróbálni magunkat a hosszabb távon, ugyanakkor az eszünk azt diktálta, a 20ason folytassuk. Viszont "túl jók voltunk időben". (nem én mondtam!!) Itt most az eddigieknél is unalmasabb részleteket hagyok ki, lényeg, hogy a 30on haladtunk tovább, ami egy frankó kis erdei sétát eredményezett a szinte érintetlen hóban. Mondtam már, hogy szeretem a Mátrát? :) Igazi nyugtató volt. És csak újabb 10 perc után merült fel újra az átnevezés gondolata... :D Persze, már későn. Nézem most az itinert, azt írja, elhaladtunk a Téli Mátráról már jól ismert Vörösmarty fogadó mellett. Nos, ha ez tényleg így volt, akkor nekem sikerült úgy megtennem, hogy nem tűnt fel. Ejha! A Télizöldesen mozgó ep várt ránk, bár azon túl, hogy az itinerben írtak róla, még a térképen is bejelölték, így nyilván senkit nem ért nagyon váratlanul a dolog. Hamarosan elértük a Parádsasvári kastélyt, ami igencsak megtetszett. És bár igyekeztem az épület helyett a lábam elé nézni, sikerült egy csodaszépet esnem. Csak nevettem a dolgon, szerintem minden balett-táncos megirigyelt volna. Rohadt jég... Igazából megint baromi szerencsém volt: a lábam a domboldal fölött lógott a levegőben, illetve ráestem a külső combomra, vagyis a csontra, de hát kemény vagyok, mint a vaj.. :) Jó koszos lettem, de nagyon jól időzítettem, ugyanis 2 perc múlva már a következő ep-n, a parádsasvári autós büfében mostam kezeimet szappanos melegvízzel. Itt jó sokat időztünk, a felkínált zsíros és lekváros kenyér mellé egy bögre teát is megittunk. (Ezer éve nem ettem ilyen jó kenyeret. Nem tudom, hol sütötték, de odaköltöznék...) Energiapótlás után elhaladva a helyi farsangi menet mellett a sós-cseri-tavi szúróbélyegzőt céloztuk meg, ami zsírkréta volt, de ezért elnézést is kértek a roppant udvarias szervezők. Megbocsátottunk nekik, és Parádóhuta felé folytattuk utunkat. Vohhóó, még a nap is kisütött! A póhutai ep-n csak pár percet töltöttünk el (ragtapaszolás, ilyesmi), és megállapítottuk, hogy a 30asok közül a mezőnynek eléggé a végén vagyunk. Na de ez egyikünket sem lepte meg, azon csodálkoznánk, ha egyszer nem így lenne... :) Vettünk egy nagy levegőt, és nekivágtunk a gyilkos szakasznak. A Pisztrángos-tó volt a cél, jelentős emelkedővel. Hát huhh. Jó hosszan kellett menni a "kásás sz*ron", amivel mondjuk nekem nem volt bajom. (ez rímel is, hehe!) Itt már voltak energiagondok, és elhangzott az első "nem biztos, hogy bírni fogom". Persze az erdő közepén nem volt választás, menni kellett. 328 évnyi gyaloglás után elértük a tavat, ahol még mindig nem volt mit tenni, de legalább "menjünk, aztán  meglátjuk". Az első görcs Gabi halálán jött. Nos, elég érdekes dolog egy nálam 2szer nehezebb ember combjából kiszedni a görcsöt, de azért sikerült. Na meg a magnéziumnak hála. Sötét-lápa nyergében ismét megpihentünk, számolgattuk az időt... A szintidőn kívül sokkal jobban izgatott már a 6os busz elérése. Mert ugye én mondtam, hogy induljunk 30on, stb. Úgyhogy, ha a dolgok rosszul sültek volna el, már nem csak amiatt lett volna lelkifurdalásom, hogy "megkínoztam" Sanyit, hanem amiatt is, hogy este nem érünk időben vissza. Na de még mindig menni kellett fölfelé. Megbeszéltük, hogy felhívom majd Tomit -aki már biztos beért-, ő majd megmondja, milyen a maradék terep. Innen már egész simán feljutottunk a Kékesre. Csakhogy megfagyott a telefonom, háhháá! Nagy nehezen azért elértük Tomit, aki azt mondta, elég lehet a maradék 2 óránk lejutni. Jó 8 kilométer volt hátra. Sietősre vettük a figurát, és egészen jól is mentünk, mígnem jöttek megint a combgörcsök. Persze megint az erdő közepén. Az autóúttól már távol voltunk, következő ep viszont szintén nem jelentett semmi jót. Aki eddig mögöttünk volt, most az is megelőzött, de mindenkitől kaptunk legalább néhány biztató szót, volt, akitől szőlőcukrot és energiaitalt is. (bár ez mind volt nekünk is, de volt aki hajthatatlan volt. nagy-nagy köszönet nekik! :)). Negyed óra után sikerült elindulnunk. Hát innen röviden annyi volt, hogy az ep-n (Vályús-kút) megkaptuk a figyelmeztetést, bár poénos formában, miszerint jól ki kell lépnünk, ha be akarunk érni. Hát így tettünk, amennyire a körülmények engedték, futottunk. Bár a kövek ezt nem mindig tették lehetővé. Nem volt már sok hátra. Sanyi lábai egészen jól viselkedtek. Megbeszéltük, hogy a végén befutok a célba. Találkoztam egy lánnyal, aki szinte percre pontosan úgy állt idővel, mint mi. Vele haladtam egy darabon. Majd az erdei szakasz vége felé elkezdtem kocogni. És bár egyszer-kétszer belesétáltam, folytattam a célig. Mindent a "csapatért". :) Ami furcsa, hogy egyáltalán nem esett nehezemre. Sokkal jobban futottam 120 réteg ruhában, hátizsákkal a hátamon, mint máskor futáshoz öltözve. Adrenalin? Végül 8.53as idő került az oklevélre. Szuper érzés volt. Sanyi is beért pár perccel később. Kiderült, miután letudott még egy kisebb görcsöt, ő is végigfutotta. Baromi büszke voltam magunkra. Mert lehet, hogy ez az idő pocsék, de megcsináltuk. Ennyire még sosem rezgett a léc egyik túrán sem. Na nem a szintidő miatt, hanem az egyéb leírt dolgok (és még mennyi mindent nem írtam, le...!) és a feladásveszély miatt. Miután kellőképpen kiörömködtük magunkat, hazafelé vettük az irányt. Elértük a 6órás buszt. :) Na és: "-örülök, hogy egyszer sem akartad feladni" "-ezt tőled tanultam" ... már megérte... :)
Ami még pozitív: egyre jobban bírom nemcsak fejben, de fizikailag is. A végén a futásom nagyon meglepett.

Levezetésként laza kis házibuli hajnali 4ig, majd takarítás 5ig. 6kor sikerült is ágyba kerülni... Szép kis nap volt. :)
Jaigen, a túrát azóta is minden éjjel emlegetem: bal oldalon ui. nem szeretek feküdni a szív miatt, jobbra fordulva pedig rendszerint sajog a P.sasvárról hozott kék-zöld-lila folt... :)

Vááááááá, de hosszú lett megint. Jaj.

2016-06 hó (1 bejegyzés)
2015-06 hó (1 bejegyzés)
2015-02 hó (1 bejegyzés)
2014-07 hó (1 bejegyzés)
2014-04 hó (1 bejegyzés)
2014-01 hó (1 bejegyzés)
2013-07 hó (1 bejegyzés)
2013-06 hó (1 bejegyzés)
2013-04 hó (1 bejegyzés)
2013-03 hó (1 bejegyzés)
2012-10 hó (1 bejegyzés)
2012-09 hó (1 bejegyzés)
2012-07 hó (1 bejegyzés)
2012-05 hó (1 bejegyzés)
2012-04 hó (1 bejegyzés)
2012-01 hó (1 bejegyzés)
2011-06 hó (1 bejegyzés)
2011-03 hó (2 bejegyzés)
2011-01 hó (1 bejegyzés)
2010-10 hó (2 bejegyzés)
2010-09 hó (1 bejegyzés)
2010-08 hó (1 bejegyzés)
2010-05 hó (1 bejegyzés)