Van az az érzés, amikor az ember minden józan ész által diktált szabályt(?) megfontolást félretéve, úgy érzi hogy ki kell hajtania magát. Hogy – még ha rövidebb távon is – úgy kell futni, mintha verseny lenne. Amikor rájön az ötperc. Amikor bizonyítani akar. Önmagának… Tovább az eredetire>>

Újratöltve… Ennyi. Már, ha egy szóval akarnám összefoglalni a Tisza-tó utáni első trappolós hetet. Tovább az eredetire>>

Ez volt abból a két hétből a második, amikor a BSI szlogenjét [ami mellesmeg már avétos, hiszen ott voltak az 5. Tour de Tisza-tó versenyzői között a bringatlon csapatok futói] komolyan véve, ha nem is akasztottam szögre, de nem vettem elő a  futócipőmet. Tovább az eredetire>>

Honnan is kezdjem, talán onnan, hogy már előző este megérkeztünk Poroszlóra, hogy rápihenjek a másnapi versenyre.

Erről a panziónál fészkelő vadludak nem tudtak. Tudom, hogy a vidéki hangulathoz hozzá tartozik a kakaskukorékolásos ébresztő, attól nem is kapnék frászt, de a vadlúd, kontra vadkacsa párbeszéd hajnali fél ötkor közvetlenül az ablak alatt… az azért nem esett jól. Tovább az eredetire>>

...és a képek

Kenegetek, ragasztgatok… elvégre pihenő idő van. Nem nekem, csak a futócipőnek.

Persze kezdhetném azzal is, hogy tudtam én. Már azt, hogy elcseszem az időt, aztán meg kapkodás lesz belőle, ami nem sokat segít. De úgy döntöttem, hogy Óbudára fogom, hátha akkor nem lesz lelkiismeret furdalásom. Tovább az eredetire>>